2011. szeptember 20., kedd

És újra ................

"Mit csináltál a kezeddel?" - kérdezte papa. "Megverekedtem Mózessel!" - válaszoltam. Papa jókat somolygott, pedig ha tudná, hogy a színtiszta igazságot mondtam, csakhogy ő is ismeri a bandát annyira, hogy elképzelhetetlennek tart egy ilyen esetet. Pedig hajszálra így történt:

Szombat este néztük a tv-t a szokott fotelunkban. A jobb karfán Merlin hasalt, várta a simogatást, a bal alkaromon pedig Sámi üldigélt és éppen a reszeléshez készülődött. Mózes a fejünk felett, a fotel fejrészén ült, mint teszi azt mostanában gyakran, aztán ha elunja akkor lemászik oldalt és szépen rácuccol a bal vállamra (sosem téveszti el).Most is így történt, szépen beült a fülem mellé, aztán egyszer csak megindult, valami zavarta, lemászott a puffra feltett lábaim felé, aztán vissza, majd oda telepedett Sámson mellé. A tv-ben valami film ment, már nem tudom micsoda, de a lényeg, hogy nem az Allient néztük, hogy frászt kaphasson tőle. Aztán egyszer csak azt éreztem, hogy élesen fáj a karom, Mózes mint a légkalapács, verte  és minden alkalommal belém mélyesztette a csőrét is. Kaptam pár sallert, mire le tudtam rázni magamról, mert a döbbenettől először nem is fogtam fel, mi a helyzet. A karom pillanatok alatt feldagadt és bekékült, Mózes lihegve ült a fotelben, a másik kettő rémülten nézte, ők sem hittek a szemüknek. Talán rá is kiabáltam:"Bolond vagy?! Mit csinálsz?!" Szépen megfogtam, betettem a kalitba, letakartam, aztán hamarosan a többiek is követték. Kutya rossz kedvem volt, az agyam járt, mint a motolla és próbáltam kigondolni, mi is történhetett vele, mi zavarhatta, mert valljuk be, mi szinte minden este így tv-zünk, nem változott semmi, elképzelni sem tudtam, mi zavarhatta ennyire.
Másnap minden a szokott módon ment, aztán eljött az este, mikor vacsorázni kellett menni. Fel volt adva a lecke, hogyan is kerüljön ki Mózes a konyhába, utána pedig hogyan menjen vissza a kalitba (én mindig kézzel rakom be az összeset). Lementem a garázsba, annyi ülőfánk van ott összegyűjtve, hogy ha elzárják a gázt elfűthetünk vele egy jó ideig, szépen kikerestem egy olyan 40-50 cm hosszú csavarfűz ágat, nem volt túlságosan vastag, éppen jó arra, hogy Mózi a rossz lábaival fel tudjon kapaszkodni rá. Jól lesikáltam, aztán némi dióval a kezemben odaballagtam Mózeshez és szépen elkezdtem a jutifalattal rávenni, hogy felüljön az ágra. Nagyon nem tetszett neki az ötlet, szegény az Istennek sem akart felülni rá, se dióval, se anélkül, pedig ő aztán igazán nagy haspók. (Ha nem akart bemenni a kalitba, mindig dióval tudtam az ujjamra csalogatni.) Elrepült és már a harmadik elreppenésnél látszott, hogy ennek nem lesz jó vége, már nem nagyon tudott emelkedni a rossz gerincével, nekicsapódott mindennek, össze-vissza verte magát, úgyhogy azonnal úgy döntöttem, egye meg a fene, lesz ami lesz, hát jöjjön kézre oszt beteszem! Nem fogok én szerencsétlennel ott szórakozni, még valami baja lesz, megpattan a gerince (és neki az végzetes lenne), odavágja a begyét valamihez vagy mit tudom én mi lesz.......... hiába harapott meg, azért én éppen úgy szeretem, már nem is haragudtam rá, tudtam, hogy nem ok nélkül csinálta!  
Mivel ő azért nem egy lángelme, még annyit ügyeskedtem, hogy mikor rálépett a kezemre az orra elé (csípéstávolságon kívül) tartottam a másik kezem mutatóujját felemelve és ameddig ő "végtelen" értelemmel a szemében azon gondolkodott, hogy mi a frászkarikának van ott az ujjam az "orra előtt",  hussss, én szépen betettem a helyére. Szegény, teljesen megmakkant, lógott a rácson és leste, hogy ő mért nem lehet ott a többiekkel. Annyira aranyos volt, ahogyan fenn kapaszkodott és a rácsok között a nagy bociszemeivel kifelé pislogott, én bizony megsajnáltam, végül is nem egy tömeggyilkos, csak az én megrémült(tévedt) kismadaram, szépen kivettem, hadd üldögéljen ott, aztán majd a többiekkel elmegy aludni ha itt az ideje. Mózes rettenetesen megsértődött, hogy a kezem helyett a fára kellett volna lépnie és még be is kasztlisztam. Ilyet még sosem csinált: hátat fordított mindnyájunknak, kizárt minket és ott magában, egyedül reszelgetett, pillantásra sem méltatott. Később hasonló módszerrel betettem aludni. 
Azért belül nagyon bántott a dolog, még vasárnap felhívtam a papagájsuttogót és átbeszéltem vele a dolgokat. Ő azt mondta, figyeljem, hátha a testi hibái mellé esetleg még valami enyhe szellemi defekt is párosul, neki is van egy testi hibás nagysanyija, aki ahogyan idősödik, úgy hülyül. Minden esetre esténként, ha már aludtak, erősen járt az agyam, hogy mi okozhatta a bajt, de én sem tudtam rájönni.
Hétfő délután kinn játszottunk az ágyon, csak a nagyok, a kicsik már előtte kinn randalíroztak. Sámi és Merlin a műanyag láncokkal a csőrükben rohangált fel és alá. Mózes is kijött, mikor a többiek. Felült a fotel fejtámlájára és onnan nézte a többieket, aztán megindult, mint a nehéztüzérség, egyenesen a lábam felé, szépen rálandolt és gyorsan bicegve elkezdett felfelé jönni, a mellkasomnál megállt és csak nézett rám felfelé a gyönyörű szemeivel. Olyan "Én már nem is kellek?!" fejjel. Dehogynem, hát ő is a mi kölkünk, szépen rásegítettem a vállamra, elhelyezkedett aztán rendkívül elégedett fejjel nekiállt a reszelésnek.:-)  
Azért úgy tűnik, időnként elég rossz passzban vagyunk! 













2011. szeptember 14., szerda

Már megint ez a Mózes................

"Este van, már besötétedett. Nem ismerem az emberek óráját, de mama azt mondta, későn van, már 1/2 10 is elmúlt és betette a szürke libát aludni a kalitjába. A kicsik is alszanak, ők amúgy is már 8 órakor felvonulnak az alvórúdjukra és azonnal elalszanak szorosan egymás mellé bújva.Én és Sámson még kinn vagyunk, én mama vállán reszelek, ahogy szoktam esténként, Sámson pedig a mellyin fekszik kiterülve, mint a gyalogbéka és mama már álomba simogatta. Engem nem simogat, tudja, hogy nem szeretem. Nem mamát, hanem a simogatást. Mamát igenis szeretem, ha meglátom, még a kaliton keresztül is odabicegek, hogy adjon a csőrömre egy puszit, néha a hátamat is megsimogathatja, imádom ha duruzsol a fülembe vagy beszél nekem, csak azt a fránya kezet nem bírom. Ilyen kezek fogdostak baba koromban is, azóta valahogyan idegenkedek tőle. Mama kezére azért rálépek, de mindig felemeli az ujját figyelmeztetőleg és szól, hogy meg ne próbáljak odafogni. Azért néha megpróbálom, nem erősen, csak úgy fél gőzzel, de odafogok egyet, ő meg ilyenkor úgy tessék-lássék megszid, de tudom, hogy nem haragszik.
Szóval reszelek, reszelgetek, nézem ezt a Sámsont, hogy felnőtt papagáj létére hogy tud így horpasztani, felőle még a szobát is kipakolhatnák, annyira relaxban van. Aztán mama is elbóbiskol, a feje oldalra dől felém és........ óóóóóóóóó hosszútollú papagáj Isten!  .... meglátom, amit már annyiszor megkívántam, szerettem volna elkapni, esetleg kicsit megrágicsálni is de nem voltam biztos benne, hogy mama nem haragszik-e meg érte. Most viszont ott volt az csőröm előtt!! Szinte hívogat: Gyere, kapj el, csócsálj meg kicsit! Szentséges kukoricacső!!!!  hát fogjam vagy ne fogjam?? Egyszerűen nem tudok ellenállni, szép óvatosan odanyúlok és csak a hegyét fogom meg, nem is csípem, csak kicsit csócsálgatom, lesz ami lesz!"

Így történt, hogy hétfő este, mikor már kicsit bealudtunk Sámsonnal, arra ébredtem, hogy Mózes az orromat csócsálgatja, ami természetesen baromira fájt, még a könnyem is kicsordult tőle. Úgy lógott rajta, mint egy sziámi harcoshal..Ő persze nem értette, ártatlan képpel nézegetett, hogy most meg mi bajom van, mért vonyítok annyira?! Nem volt kellemes, az orrom hegye pedig akkorára dagadt, mint egy jól fejlett krumpli. Még másnap is érzékeny volt, ha hozzáértem.
Tanulságul elmondom még, hogy tegnap (és minden nap) együtt bóbiskolunk a tv előtt. Őket a műsor nem érdekli, engem a színvonala taszít, úgyhogy rendszerint az a vége, hogy bealszunk. Azóta egyszer sem jutott eszébe, hogy az amúgy is méretes szaglószervemet inzultálja, megértette, hogy nekem ez fájt.
Tegnap este Katus talált minket esti relaxban. Sámi szokás szerint kiterülve, Mózi a vállamon  ülve, a csőrét az arcomnak döntötte és már ő is bóbiskolt jócskán. Arra ébredtem, hogy Katus megsimogatta az arcomat és azt mondta: "Édesek vagytok így hárman beájulva, de már nagyon későn van, menjetek aludni!"  

2011. szeptember 9., péntek

Edmond Dantes papagájai.......

Hát igen...........
A kalit ajtó zárját ügyesen letörtem, azóta lakattal és lánccal csukom a zöldeket. 
Papa azt mondja, hajnalonta If várában érzi magát, Edmond Dantes cellatársaként és ideges bajuszrezgéssel hallgatja, amint a börtönőr a félhomályban hosszas lánc és kulcs csörgés után végre megnyitja a cellaajtót, hogy a rabok kenyerét és vizét beadja!!!!:-))) 
Nem sokáig bírta!:-) Grófosan megoldotta a dolgot!:-)
Tegnap vett egy maxi lakatot, amit lánc nélkül is rá tudok húzni a kalitajtóra. 

2011. szeptember 2., péntek

Mózes....

Hát eljött ennek is az ideje. Megpróbáljuk, hogyan viselik egymást egy nagyobb légtérben, úgy hogy normálisan ki lehessen térni a másik elöl, ha szükséges. Természetesen szoros felügyelet mellett, ami nálunk a "népnevelő" névre hallgató indiai hátvakarót jelenti, amivel be lehet nyúlni közéjük, ha a dolog neccesre fordul.Ők nem félnek tőle, sőt Csibészke, ha éppen valami galádságot igyekszik kivitelezni és odadugom az orra alá, akkor nagy morogva, mérgesen felkapaszkodik rá, mert tudja, hogy éppen a tilosban jár. Merlin is rámászik, a többiek nem nagyon foglalkoznak vele.
Eljött hát  a pillanat: először a két kicsi, Bubi és Csibi jött ki, aztán a zöldek és végül Merlin. Nem véletlen ez a sorrend, a kis szürke szeret mindenkin basáskodni, vegye hát észre, hogy a sorban ő az utolsó egyelőre.:-)

A kalitok teteje teli volt izgalmasabbnál izgalmasabb játékokkal, a sapisok azonnal a vállamon teremtek és először nem nagy hajlandóságot mutattak a vegyülésre.Nem így Morzsikám, aki amikor feltérképezte a kínálatot, a bőség zavarával küzdve "vágtatott" játéktól játékig, mind összeszedte, mint a kotlós és csillogó szemekkel nézegette. Annyira esendő ilyenkor, hiszen nem elég, hogy púpos, hozzá még sánta is, mint egy kis Quasimodo, oldalazva és sántítva rohangált játéktól játékig. Ő volt az egyetlen, aki nagyon magasról letojta, hogy vannak ott még mások is, akik esetleg játszanának, ha valaki akárcsak meg akarta nézni a játékait, azonnal kitámadott morogva, csattogó csőrrel és nem viccelt. Nem csak a játékot féltette, Mózi igazán és szívből fél minden más madártól, még a 17 dekás Csibészkétől is. Tudja, hogy nem százas, senkit nem akar a közelében tudni. Sámsonhoz is mindig ő megy oda, azt sem szereti ha Sámson közelít hozzá.Időnként Merlinhez szeretne közelíteni, kicsit megkurkászni a szürke fejecskét, de a kisasszony általában egy jól kivitelezett sallerral hozza a tudomására, hogy hagyja békén, nem mintha a többiekkel barátságosabb lenne. Ilyenkor mindig annyira fáj a szívem Mózesért! Gyönyörűszép madár, a tolla színe és minősége leiskolázna bármilyen díjnyertes egyedet, villogó smaragdzöld, a csőre hatalmas és erős, az egész teste tiszta izom, hiszen neki ötször annyira meg kell dolgoznia mindenért, míg a többiek reppennek, addig ő, mint a nehézbombázó, lassan és nehézkesen repül, nem is landol túl jól, manőverezni meg végképp nehezére esik. Ő az aki beesik minden mögé (és vegyél ki egy madarat a szekrény háta mögül, aki mar mint egy rémült kutya). Ha éppen én vagyok a kiszemelt cél, úgy élem ezt meg, mintha atomtámadás érne, ahogyan rám csapódik és azonnal fogja a karmaival a ruhámat, nehogy leesen. Agydonor sem lesz, az tuti, kissé nehézkes a felfogókája is, de van egy másik Mózes is, akit csak én ismerek. Az a Mózes, aki ha este leülök tv-t nézni a szeretetfotelben először indul meg a 3 nagy közül, hogy rám telepedjen, az a Mózes, aki a maga kis dömdödöm módján próbálja a szeretetét és a ragaszkodását kimutatni, azzal a nagy bazi csőrével nekiáll az arcomon a pihéket megkurkászni, látszik a szemén az igyekezet, nehogy fájdalmat okozzon. Megfogja a fülemet is, szépen sorjázza, bár volt már, amikor rá is fogott, de sebet sosem ejtett rajta. Hülye vagyok, hogy hagyom, mondták már többen is. Mégis, úgy érzem, neki is szüksége van arra, hogy kimutathassa a ragaszkodását, hiszen ő is társas lény. Azért szeret gonoszkodni is, ha be akarom tenni, ő meg nem akar jönni, bizony szembefordul a kezemmel és igyekszik elkapni, de kedvesen és szép szóval le lehet szerelni és a végén úgyis mindig beteszem. Azért az ujjropogtatás máig a kedvenc elfoglaltságai közé tartozik, időnként elkapja valamelyik ujjamat ha nem figyelek és jól megropogtatja, sosem csíp véresre, még az ereje töredékét sem engedi ki, mégis elcuppog rajta egy darabig, aztán mintha semmi sem történt volna, megy a dolgára. De hát ez a papagájtartók perverzitása!:-))) Mégis, a legeslegszebb Mózesen a szeme! Hatalmas, melegbarna, csillogó és néha egészen gyengéden és kedvesen tud nézni vele, villámokat is képes szórni, de az azért ritkább. Persze az is látszik, amikor nem homályosítja el a szeme fényét az értelem, de annál mókásabb, amikor hirtelen meglátod hogy felcsillanó szemmel vágja már, hogy mi a helyzet.
Mózes egy különleges madár, valahányszor ránézek, különösen amikor nagy mellénnyel éppen rendetlenkedik valamit vagy az arcomat simogatja a csőrével, mindig csordultig telik a szívem tőle, mindig az eszembe jut, amikor először megláttam, nyomorúságosan, csontsoványan, rettegve, a szemében az a "hát én itt sem vagyok, ne is nézzetek rám" kifejezéssel, ilyenkor ránézek a csaknem felnőtt, gyönyörű fiatal hímre (mert én minden hendikepje ellenére gyönyörűnek látom) és azt mondom magamnak, jobb dolog nem is történhetett veled öreglány, mint hogy  a gazdája lehetsz egy ilyen tündérmackó kismadárnak (is)!:-)