Repülj szabadon Sámson! :-(

2014. március 3.-án kora délután örökre búcsút vettem Sámsontól. 

2 héttel előtte már kezdett romlani az állapota, elkezdte szedni a másik lábát is, de akkor még reménykedtem! Sebtiben előkaptam a krémeket, amiket használtunk az első öncsonkításnál és nagy elánnal kenegettem, hátha meg tudom állítani. Sajnos, nem sikerült, szépen, módszeresen kiszedte a tollait a hóna alatt, a lábán és már a hasát is elkezdte tépni. Ezzel paralel a súlya is igen erősen csökkenni kezdett, az utolsó héten 9 (!) dekát fogyott, ami egy ilyen kis madár esetében katasztrofális! Az egész madár összeesett, napközben még csak tartotta magát, evett-ivott, persze a kedvenceit tettem elé mindig, de késő délután és este, mikor már csak ketten voltunk látszott, hogy mennyire elesett, bemászott az arcomhoz és szinte hason aludt órákon át. Már nagyon gyenge volt .... bár az utolsó vasárnapon még bemászott Maugli ölébe és nézegetett rá vissza, hogy mi lesz már a simivel ..... talán érezte és tőle is elbúcsúzott ......

Szembe kellett néznem a valósággal és azzal, hogy tovább hagyni Őt szenvedni hát az már nem szeretet, hanem önzőség! Bár Molnár doktor bíztatott (és szerintem Pazár doktornak is szólt, hogy megint baj van), felhívott, de megvizsgálni már nem tudta, mert indult külföldre dolgozni. 

Hétfőn vittük be az egyetemre Kriszta barátnőmmel. Amikor azonban Pazár doktor meglátta Sámit, rá volt írva az arcára, hogy itt már sok segítség nincsen, bár igyekezett lelket önteni belénk, de én már akkorra ezt eldöntöttem! Nem is vitatkozott velem, ki sem kellett mennünk, elbúcsúzhattam Tőle és Sámi a kezeim között aludt el örökre. Pazár doktor szeme is könnyes volt, mikor beadta az altatóinjekciót. 

Az egyetemről kivitt Kriszta a Noéba, ahol elhamvasztották. Azt hittem, könnyebb lesz, ha velem marad, de rá sem bírok nézni a kis urnájára.

Nem tudom, mikor találok nyugalmat, egyelőre csak egy hatalmas nagy űr van bennem és végtelen fájdalom. Megírtam Molnár doktornak, hogy mi történt, őt is nagyon megrázta Sámi halála, ez egyik "legfontosabb" betege volt. Évek óta kezelte, hívhattam éjjel és nappal ha baj volt, minden tudásával törekedett a gyógyulására, de sajnos nem sikerült!

Akárhová megyek-nyúlok, mindenhol van valami, ami rá emlékeztet. Hazavittem a Textrából a kis kalitját, amiben a napjait velem töltötte, az otthoni hálókalitot még nem szedtem szét, nem volt hozzá lelkierőm, talán majd most hétvégén. 

Mondhatjátok, hogy foglaljam el a magam a többiekkel, de a dolog azért nem ilyen egyszerű, mert a többiek társas életet élnek, bár szelídek, ám ha kinn vannak nagyon jól elszórakoznak együtt ... talán még a kis együgyű Mózes az, akinek szüksége lehet rám, de ő az ivarérés óta olyan kattant, hogy annak is örülök, ha úgy be tudom tenni a táljait, hogy nem tépi le a kezemet. Megpróbáltuk kihozni a nappaliba, mert már papa is azt mondta, nagyon hiányzik egy kis zöld .... de nem volt a legjobb ötlet, ugyanis ha nem lát, akkor ordít, de úgy, hogy egy kakadut simán kenterbe ver, ha meg kiengedem akkor a kis csökött szárnyaival repül utánam, jönne fel a vállamra, viszont mikor utoljára ott ült, akkor éppen buzgón tépkedte volna a füleimet lefelé, úgyhogy egyelőre ez sem működik. És utoljára, de nem utolsó sorban Mózes nem Sámi. Tudom, hogy többet soha az életben ilyen madaram nem lesz, ilyen csak egyszer van az ember életében. 

Véget ér tehát ez a blog, bár törölni nem akarom, mert a papagájos életem legszebb éveiről mesél az olvasóknak, a legkedvesebb emlékeimet olvashatják innen ...... soha többet semmi sem lesz már olyan, mint amikor Sámi velem volt ...... legyen ez egy örök emlék a Föld legkedvesebb, legszebb nemes papagájáról!

Maradjon tehát a blog, bár írni nem fogok bele, legalább is egyelőre úgy érzem, hogy képtelen vagyok rá ...

Rengeteg gondolat motoszkál bennem, de ha elkezdem írni, a gombóc itt van a torkomban és összeszűkűl a gyomrom is......

Repülj hát szabadon drága Sámson, valamikor - valahol találkozni fogunk és onnan már soha többé nem kell elválnunk!

Hét hónapja már, hogy semmi hírt nem adtam magunkról! Tegnap egy nagyon kedves papagájos ismerősömmel beszéltem, aki bizony neheztelt, hogy a blog abba maradt, mert ahogyan ő fogalmazott " akit érdekel az életünk, az legalább ott tudott követni minket". Nagyon elszégyelltem magam és még azt is hozzáteszem, hogy bizony nekem is hiányzott a blog, de valahogyan az elmúlt hónapok igen megviseltek minket. 

Ezért hát most, nem szoros időrendi sorrendben, de megpróbálom összefoglalni az elmúlt hónapok eseményeit áprilistól napjainkig.....

Talán a legszomorúbb hírrel kezdem, május 22.-én a mi öreg mackónk, Dániel itt hagyott bennünket. Már hetekkel előtte is igen rossz bőrben volt, vizelet és széklettartási problémák jöttek, ,az emésztése a béka feneke alatt, hol evett, hol nem és a mozgása teljesen leromlott. Éjszakánként a lakásban kóborolt, mintha azt sem tudná, hogy hol van, félórákat álldigált a nappali közepén, míg ki nem mentem hozzá és a helyére vezettem. Szinte csak vegetált és eltünt a szeméből a fény is teljesen. Minden mindegy volt neki. :-( A látása és a hallása már régen nagyon rossz volt, de most, hogy mozogni is alig bírt és a tetejében egy letargiában élte a mindennapjait,  hát ettől át kellett értékelnünk a dolgot, összeült a családi kupaktanács és megbeszéltük, hogy bizony el kell engednünk. Másnap vittük a fiammal az orvoshoz és már ott látszott, hogy sajnos a döntés nagyon is helytálló volt: a fiam gyengéden betette az öregurat a kocsiba, aki attól, hogy megemelte a testét hangosan sírni kezdett. Valószínűleg már a csontjai is fájtak az érintéstől. Aznap, amikor elköszöntünk Tőle, töltötte be a 17. évét. :-( Nyugodj békében kiskutyám, örökre a szívünkben maradsz!!!

Dániel halála előtt 3 héttel derült ki a kontrollon, hogy sajnos Nala műtéte nem úgy sikeredett, ahogyan vártuk és a tetejébe még egy keresztszalagja is elszakadt, úgyhogy kezdtük előlről a tortúrát és végül a doktor úgy döntött, hogy újabb műtétre van szükség, amit májusban el is végeztek a kis pumalányon, kezdtünk mindent előlről, de mivel már a klímaszezon tombolt, eshetőségünk sem volt semmilyen szabadságra, hogy őrizhessük otthon. Hála a nagyon kedves barátainknak és a szomszédainknak, beindult a segítővonal és naponta 2x jöttek Nalust kivinni, amíg mi haza nem értünk, 1 hónapon keresztül Az utána következő időszakban pedig Mama engedte ki és be. Nem is akart ugrálni és egy szép napon szembesülnünk kellett azzal, hogy Nala totálisan depressziós! Hiányzott neki az öregúr, hiába nem ugráltak-játszottak az udvaron, de nem volt egyedül, volt Valaki, aki ott feküdt a közelében, aki elment vele ugatni, ha valami eksön történt az utcán ...... a tetejébe pedig a lábadozás miatt nem is nagyon mozoghatott továbbra sem. Megint volt valami, amit meg kellett oldanunk!

Ezenközben a mi kislányunk menyasszony lett és egy szép nyári napon meghívást kaptunk a vőlegény szüleitől ebédre, hogy a két család végre megismerkedjen. Nagyon szimpatikus család, jól is éreztük magunkat, ebéd után körüljártuk a lakást Gergő anyukájával és nagyon jól elbeszélgettünk. Közben Katus kinn játszott a gyerekekkel, később bejött, mert nagyon melege lett a játéktól, majd szólt, hogy valamiért nem érzi jól magát. Megmértük a vérnyomását, magasabb volt a normálisnál, na de a pulzusa...... már akkor 178 volt! Azonnal átrohantak egy ismerős orvoshoz, aki viszont tovább küldte őket az ügyeletre, ahová már mi is futottunk a papával. Ott aztán megpróbálták a pulzusát levinni, de az inkább csak felfelé ment, a doktornő több mint egy óráig küzdött sikertelenül,  megint tovább lettünk küldve a  Bajcsy Kórházba. Amikor odaértünk a pulzusa már 220 körül volt és nagyon rosszul érezte magát. Nagy nehezen levitték és azonnal kapott beutalót a kardiológiára. Ott jó alaposan kivizsgálták és kiderült, hogy valamiért van egy rossz ritmusa (ami lehet öröklődés vagy a stressztől szerzett probléma), amit ki kell ütni, mert bármikor rosszul lehet tőle és a későbbiakban, egy terhességnél komoly problémákat is okozhat. A beavatkozást a Gottsegen György Kardiológiai Intézetben végezték el, szegény papában is tartanom kellett a lelket, mert teljesen kikészült, nem mintha én a nyugalom szobra lettem volna....:-((( A műtét sikerült, utána még egy hónapig szedett egy Aspirin Protect kúrát és mára már, Istennek hála, teljesen jól van. Katus műtéte után néhány hétre Gergőt kellett sürgősen kórházba vinni, azonnal megműtötték a vakbelét.... hát erre már nem is tudok mit írni!!! :-((

Amikor már úgy tünt, mindenki jól van elkezdtem újra kijárni a Noéba, de Nalust nem vihettem magammal, mert az ő lábával még nem lehetett nagyon ugrálni, kellett neki legalább egy hónap, csak utána lehetett terhelni. Egy szerencsétlen corso kislányt rehabolgattunk, akinek az előéletét nem ismertük, de páni félelem fogta el, ha csak ember a közelébe került. Szépen haladtunk vele, a végén már volt, hogy Nalust is kivittem és próbáltam ügyelni rá, hogy ne ugráljon a boxosokkal túl sokat. 

Aztán egy szép napon Osri szólt, hogy menjek ki Nala nélkül, mert mutatna valakit. Már délre járt az idő, a Valakinek még se híre se hamva nem volt, indulnom kellett haza megebédeltetni a bandát, éppen kifelé mentem, mikor szembe jött velem Ő....... a neve Feri volt, hatalmas, csíkos cane corso kan. A szemem sem tudtam levenni róla, attól meg ki is akadtam, hogy a nyomorult kutyán egy szöges-fojtós nyakörv volt befelé fordítva (!), fordultam és mentem vissza Orsihoz a gazdájával együtt, aki éppen leadni hozta a Noéba. Nagyon érdekes szitu volt. Feri egykedvűen üldögélt, a gazda elmondott róla pár dolgot, néha lehúzott neki egy nagy pofont, ha úgy találta, hogy nem ül a fenekén nyugodtan. Minden papírt kitöltöttek, majd Orsi kérte a lányt, hogy köszönjön el tőle, mert berakják kennelbe........ és én ott akkor úgy éreztem, hogy a föld megnyílik alattam ...... a lány odafordult a kutyához, megütögette a fejét és annyit mondott: " Na jó legyél Feri!" . Hát a döbbenettől szólni sem bírtam. Utána mennem kellett, én vittem ki a láynt a buszmegállóig. Egy könnycsepp sem volt az arcán. Semleges dolgokról beszélgettünk, majd megkérdezte, hogy nekem van-e kutyám és milyen. Végül érdekes volt, mert mikor kiszállt a kocsiból odafordult hozzám és csak enynit mondott: " Nagyon örülnék, ha Feri is hozzád kerülne és a te kutyád lenne!". Hát akkor és ott el is vesztem!

A következő héten Ferit ivartalanították, majd amikor kiszedték a varratokat kivittem Nalust, hogy ismerkedjenek össze. Semmi probléma nem volt, úgyhogy egy hét múlva a Ferigyerek beköltözött hozzánk Nala nagy megelégedettségére. Azóta is szépen együtt élnek, harmóniában és szeretetben. Erről most nem írok többet, inkább beteszek egy levelet, amit a fajtamentésnek írtam Feriről (aki ma már a Fred névre hallgat):

Fred és Nala 

És végül, de nem utolsó sorban írnék az én szívem madaráról, aki megint beteg lett és hosszú hetek teltek el, amíg végül is nyugodtan kijelenthettük, hogy a dolgok rendben mennek. Ez is már vagy több, mint 2 hónapja hónapja történt. Sámi kinn volt  a kalitban a teraszon,  egy olyan másfél órát lehetett egyedül. Kimentem megnézni, mikor láttam, hogy körülötte az ülőrúd, a kalit alja, minden csupa vér! Sámi elkezdte lebontania  saját lábát!!! Nem is igen láttam semmit a sok vértől, de azonnal hívtam Deák Janit és kértem, hadd vigyem át, hogy leszedje a gyűrűt róla. Jani persze azonnal igent mondott, máris indultunk a papával. Rettenetes állapotban volt Sámi lába! Másnap, hétfőn rohantam be vele az egyetemre, ahol Pazár doktor bódításban lekezelte a lábát, otthon én is kenegettem, aztán a következő héten vittem Molnár doktorhoz. Kapott stresszoldót, amit szépen be is adtam neki minden nap, de innen állandóan vittem magammal mindenhová. Kapott itt a cégnél egy kis kalitot otthonról és együtt voltunk egész nap, figyeltem, hogy ne piszkálja a lábát. Hetente mentünk az egyetemre kontrollra. Kb. 3-4 hete kapott a doktortól egy injekciót, illetve kettőt és azóta úgy néz ki a dolog, kezd egyre jobban lenni. Már nem piszkálja a lábát, a seb szépen beheggedt, de nem is ment vissza a madárszobába, velünk él a nappaliban és esténként jön aludni a hálóba. Mostanában már sajnos a hűvös idő miatt nem tudom hozni magammal, de úgy tűnik, hogy a kutyákkal és mamával elég jól elvan. Soha többet nem megy vissza a szobába, velünk marad most már kinn élete végéig. Valószínűleg ő annyira kötődik hozzánk, különösen amióta Morzsi ivarérik és azt a Sámsont, aki 3 éven keresztül minden nap megetette már riválisként kezeli. Sámi fél is tőle. Jó lesz ez így, majd meglátjuk, mire jutunk így, de egyelőre a dolog működni látszik. Az egyetlen gondom az, hogy a világítást kellene megoldanom neki, mivel a nappaliban elég sötét van és a fény  kevés Sáminak.

Hát kedves blogom, ez az elmúlt félév összes eseménye dióhéjban, azt gondolom, még egy lónak is sok, nemhogy nekem, át- és túlélni ennyi borzalmat!!!!!! :-(

Ezek után elmondhatjuk: Jó kis nyarunk volt!!!! :-(

SEGÍTSETEK!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

SEGÍTSETEK!!!!!!!!!!!!!!!

ELTŰNT! 1 éves Jákó papagáj, Samu névre hallgat. Nagylócon ma délután elveszett.  Kérem, aki a környéken látja vagy megtalálja, az az alábbi telefonszámon jelezzen nekem: 3620-567-2984. Minden segítséget köszönök!

Csak ülök és mesélek.....

Hát most csak ülök és mesélek…… nem véletlenül, ma kinn voltak a zöld fiúk és Sámival ugyanazt játszottuk, mint 3-4 évvel ezelőtt…… nem felejtette el és nekem ez nagyon jól eset….!:-)))

Sámi 3 hónaposan került hozzám, vágott szárnyakkal. A tenyésztői, akik nagyon jó barátaim most is, nagy bajban voltak. A férj nagyon beteg volt, már a végső stádiumban, nem lehetett, hogy a két zöld fióka össze-vissza repkedjen a nappaliban, meg kellett vágni a szárnyaikat. Ajándékba kaptam Sámit, búcsú ajándékba, mielőtt az én szeretett Mesterem elment…L

Amikor hazavittem elkezdtük tanulni egymást, az első időkben ahogyan ez logikus, rájótt, hogy ő nem tud máshogyan haladni, mint hogy  kiabálva adta a tudtomra, ha A-ból B-be akart jutni és több-kevesebb sikerrel el is találtam a célhelyet. A tollacskák azonban nőttek, növögettek és egy szép nap, vagy másfél éves korára arra ébredtem, hogy bizony ennek a kis zöld ördögnek minden tolla a helyén van és vágyakozva nézi a többieket, akik a nappaliban repkedtek. De félt, felvette az induló pózt oszt úgy is maradt, nem mert elindulni, mert tudta, hogy ezelőtt ennek a vége mindig hatalmas pofára esés volt a nappali közepén.

Elkezdett járni az agyam……. Nekem ugye nincs szárnyam, hát nem tudok előtt repkedni, mint a szülők…. De csak valamit muszáj kitalálnom … annyira látom a szemében a vágyakozást, hogy ő is repülhessen…… tudtam, hogy meg kell oldanom valahogyan!

Akkor már volt kiülőm, ahol a kispasi napszámra éldegélt, kinn volt a nappaliban vagy a konyhában. A lakásunk is lényegesen nagyobb volt, nagy konyha, folyosó és onnan a nappali. Dűlőre jutottam, elszántam magam, lesz ami lesz, megpróbálom…….!

Először azt tanítottam meg Neki, hogy ha a karjaimmal verdesek, akkor ő is csapkodjon a szárnyaival…. Kb. 1 hét volt, megértette és jókat játszottunk így….. aztán a dolgot tovább fejlesztettük…..!

Sámsont feltettem a kiülőre, eléje álltam, elkezdtem verdesni a karjaimmal és rohantam a nappali felé……. A harmadik próbálkozásra  a kis zöld manó megindult utánam és szépen repült a fejem felett ahogyan azt egy rendes papagáj csinálja ….. tüneményes volt!!! Én már kevésbé, mert aki ismer, az tudja, hogy inkább hasonlítottam egy megvadult rinocéroszra, mint egy papagájmamára, de bánta a fene, mert a dolog működött!!!!:-))) A lányom, mikor meglátta a mi „pas deux deux”-nket csak annyit mondott:”Anya, nagyon gáz vagy!”J

De ki bánta, mikor Sámi így megtanult repülni…..!:-)))

Most ez jutott eszembe és egészen elérzékenyültem…..!:-))) Mert ma kinn voltak a zöld fiúk és én hirtelen ötlettől vezérelve  elkezdtem csapkodni a karommal , mire Sámi azonnal vette a lapot és ő is nyitotta szárnyait, majd amikor szaladtam a pici nappaliba a háló felé, a fejem fölé szállt, mint annyi évvel ezelőtt és megmondom őszintén, kicsordult a könnyem……. Nem felejtette el a régi játékot!:-)

Mindig mondom, hogy a mi kettőnk kapcsolata különleges, akárcsak Morzsival, ezek a zöld krampuszok hihetetlenek, hatalmas nagy szívük van és nagyon tudnak szeretni…….! Ha megtalálod velük a közös nevezőt örök életre a barátaid maradnak!!!!:-))))

Bordás Kriszta FB-os beírása

Kedves Papagájtartók, Kedvelők!

Hunyadi Kati, Kosztaczky Kati valamint jómagam már régóta összejárunk amolyan Öreg Tyúkok Egyesülete (ÖTYE) keretében és megvitatjuk tollasaink mindennapi életét, a velük történt legfrissebb infókat, jó és hasznos tapasztalatokat, tanácsokat osztunk és cserélünk…. Eme gyümölcsöző kapcsolat és összejövetel ötletéből kiindulva szeretnénk kibővíteni a létszámot és amolyan papagájos klubbá avanzsálódni, amelynek tagjai havonta egyszer „összeverődnének” és tenyésztők, állatorvosok, a papagájokat kutató biológusok, zoológusok meghívásával érdekes, hasznos és nem mellesleg szórakoztató 3-4 órát töltenénk együtt! Esetenként meglátogatnánk egy-egy papagájtenyésztőt, a klubtagok számára minőségi papagájeleségek (magok, pelletek, vitaminok stb.) vásárlását biztosítanánk megbízható forrásból!!! Jó ideje nyomozunk a klub számára megfelelő helyszín után, mindeddig 2 lehetőség adódott: 1. Budapest, 1103, Noszlopy u. 28. (Hunyadi Kati munkahelye) illetve 2. Budapest, 1144, Vezér u. 28/b. (Cserepesház- Zuglói Művelődési Ház). Arra szeretnélek kérni Benneteket, hogy akit érdekel a fenti ötlet és örömmel csatlakozna hozzánk, az szíveskedjen megjelölni, hogy a két helyszín közül melyik lenne a legmegfelelőbb! Természetesen a többség döntése lesz a mérvadó! A klubnapok alkalmanként és személyenként 1.000,- Ft. költséggel járnának, plusz magunk gondoskodnánk üdítőitalokról, rágcsálnivalóról is! Remélem, minél többen csatlakoztok ehhez a kezdeményezéshez és végre személyesen is megismerkedhetünk, illetve megoszthatjuk egymással azokat a hasznos ismereteket, amelyek révén tollasaink számára jobb és boldogabb életet biztosíthatunk, hiszen mindannyian erre hajtunk! Minden ötletet (akár más helyszín) szívesen veszünk!!!

Keserű poszt....

Telnek a napok iszonyatos gyorsasággal, most szembesültem azzal is, hogy megint milyen régen írtam , pedig  beígértem Nektek a beszámolót Sámiról!!!!!

Szóval Sámi, a kedvenc, a papagájok papagája ..... hát bizony nincsen jól. Sajnos, számba véve az ok okozati összefüggéseket, ki kell jelenteni, hogy bizony ezt a papagájszobát az összes közül ő viseli a legrosszabbul ... mit legrosszabbul, leginkább sehogyan sem ... lefogyott, szedi a nyakán hátul a tollat (pontosabban nem szedi, hanem idegbajosan kivakarja) és általában megint visszajött a tikkelése is.

Azonban ezt az állapotot én okoztam, bár nyilván nem akarattal (mint tudjuk, a pokolba vezető út is jószándékkal van kirakva) úgyhogy kutya kötelességem rendbe hozni Sámimadarat. Nagy szerencsém, hogy ennyire kezes, hiszen nem probléma, ha be akarom kenni a nyakát hátul. A workshopon vettem még Morzsinak Janaczek doktor csodakrémjéből és bizony ki kell mondani, nem tom mi van benne, de hogy szuper az biztos. Nagyon kevés kell belőle és nagyon hamar helyrehozza a bármilyen bőrproblémát. Jelen esetben nekem most abban segít, hogy Sámi bőre ne viszkessen, ne tudjon a toll védelme nélkül kiszáradni. Azonkívül az átlagnál többet fürdetem, vettem neki Sedatif PC-t, azt már régebben is jó eredménnyel használtuk. A legfontosabb azonban, hogy kijöhet a nappaliba, áthoztuk Katiéktól a kiülőt, fel is állítottuk és ott bandázhat édes cimborájával, Morzsival. Persze elunja egy idő után, rárepül a mellkasomra és ott szépen bealszik.Nem kell mást tennem, csak kicsit eldölni, hogy le ne guruljon és finoman kétoldalról simogatni az oldalát, azonnal letámaszkodik a csőrére és bóbiskol. Morzsi is jön egy idő múlva, de már kitapasztaltam, hogy ő is oda akarna telepedni, ahol Sámi van, viszont ketten nem nagyon férnek el rajtam. Morzsi ezért hol a fejemen landol, ami ugye nálunk tilos, ezért rögtön felnyúlok érte, vagy a vállamra telepszik, még talán ez a legbiztonságosabb, persze mindaddig, míg észre nem veszi a fülemet.:-))) A lábfejemen viszont Nala szunyókál, el is szokott zsibbadni egy fél óra múlva, de hát Istenem, mindent a kis nyavajásokért, hadd érezzék jól magukat.:-))   Így próbálom Sámit rehabolni és működik is a dolog, mert kezdi elhagyni a tikkelést. Viszont vannak szabályok, amiket kőkeményen be kell tartani: pl. nagyon vigyázok rá, hogy sose azonos időben vegyem ki, mert akkor megint itt lesz valami, amit megszokik és ha valamiért nem tudom teljesíteni akkor vissza jutunk oda ahonnan elindultunk. Ezért aztán kiveszem reggel is, hétvégeken teljesen változó időkben üldögélhet a kiülőn és este is bóbiskolhat. Van, hogy a hálóban csinálok az ágyon nekik egy mini játszóteret, aztán meg tv-zünk együtt. Szerencsére mindketten szobatiszták, tehát ha kiviszem időnként az ülőrúdra őket, azonnal elrendezik a dolgukat. Valahogyan most mintha Morzsi is szelidebb lenne, bár ezt nem nagyon merem elkiabálni, mert általában ilyenkor jut eszébe, hogy letépje a fél fülemet egy hirtelen ötlettől vezérelve.:-)

Beszéltem Molnár doktorral is, kérdeztem, hogy lehet-e ez egy téli depresszió, hiszen nyáron, mikor sokat voltak a teraszon semmi gond nem volt vele, csak mióta a szobában vannak becsukva és neki is az volt a véleménye, hogy bizony lehet, bár ő ezidáig ilyesmit inkább jákóknál tapasztalt, de Sámi valóban rendkívül érzékeny lelkű kismadár.

Jártam a múlt héten a Fiumei úti NYUFI-ban és kiszámoltattam a szolgálati időmet a nyugdíj miatt. December 25. lesz az utolsó munkanapom és utána már mint nyugdíjas fogok dolgozni. Mert sajnos muszáj..... a minimálbér nyugdíja kb. 50, de jó esetben 60 ezer ft körül van, nem is kétséges, hogy jönnöm kell ahogyan eddig. Pedig hányszor megígértem Sáminak és Csibinek, hogy ha nyugdíjas leszek annyit lehetnek velem, hogy el is unják, most mégis szembesülnöm kellett a rideg valósággal!!:-((( Az unokáimról már nem is beszélek, minden hétvégén, mikor menni kell haza kezdődik az üvöltés, hogy hadd maradjanak, nem akarnak még menni, menjünk játszani, madarazni, kutyázni....... Ebből a nyugdíjból még rendes kutya és madárkajára sem telne, a gyógyszerekről már nem is beszélek, hiszen Nala is és Dani is napi szinten szedik, hozzá a lazacolaj és még ez-az, akkor meg a papagájok még egy falatot sem ettek. Nagy valószínűséggel a kalitokat sem fogom tudni lecserélni, de ezeket már megszokták legalább és jól is érzik benne magukat, ebből nem csinálok gondot.Azért kicsit elkeserítő a dolog, de hát ez van, azt kell szeretni....... az a lényeg, hogy a családom és ők itt vannak nekem, ettől meg már a kedvem is jobb!!:-) És nekem legalább van hová mennem dolgozni, ellentétben azokkal, akik még munkát sem találnak.

Nem sikerült valami vidámra ez a poszt! Nem is vagyok az, inkább félelmek vannak bennem a jövőt illetően! Annyira kiszámíthatatlan minden, annyira bizonytalan!! Ilyenkor általában gondolatban azzal vigasztalom magam, hogy ha velem-velünk bármi történik gondoskodtam azokról, akiknek az élete és a jóléte tőlem függ és olyan fontos a számomra! 

Legalább már a tavasz jönne, attól az ember kedve is jobb, de még ő is csak hezitál, néha megmutatja itt-ott magát! 

Nalasita

Hát nem mondhatom, hogy füstölt a klavi a kezem alatt attól a rengeteg sok poszttól, amit februárban írtam. 

Az is igaz, hogy nem láblógázva töltöttem el ezt a hónapot sem.:-) Volt itt minden, mint a búcsúban, öröm és gond rendesen, már ahogy nálunk szokott lenni.

Jöjjön hát a helyzetjelentés a mini Zoo-ról, itt nálunk:

Nalasita egyre jobban van. A kép, amit láttatok a műtét utáni este készült, jól belőtték a drágámat, még morfint is kapott, ettől aztán szunyált is rendesen. Egész éjjel mellette voltam, mint annak idején a fémmérgezéskor Sámival és utóbb be is igazolódott, hogy nagyon jól tettem, tekintve, hogy éjjel 3-kor az én kis pumalányom hirtelen felugrott és 3 lábon elkezdett rohanni az ajtó felé, majd közvetlenül előtte összesett.:-( Nem volt egyszerű a 30 kilós testét összenyalábolni és visszavinni a helyére, de valahogyan sikerült. Aztán 2 perc múlva összepisilte magát, meg is állapítottuk papával, hogy valszeg pisilni akart kimenni, ennyire erősen dolgozik benne a tudat, hogy ilyesmit a lakásban nem csinálunk. Aztán hajnalig még 2x megtörtént ugyanez, úgyhogy mindig szépen tisztába tettem, simogattam, ültem mellette. Hiszen nagyon is megérdemli!!! 

Most visszanéztem a posztokat és rájöttem, hogy nem is meséltem Nektek, hogy mi volt az egyetemen az ortopédus doktorral. No, hát mi úgy kerültünk oda, hogy valamiért felhívtam Molnár doktort, aztán megkérdezte, hogy hogy van az állatkert és elmondtam, hogy Nala térdével gondjaink vannak. Ő felajánlotta, hogy vigyük be az egyetemre, ő megkéri Ipolyi doktort, aki nagyon topon van az ilyesmiben, hogy nézze meg Nala térdét és mondjon valami szakvéleményt. persze szabit vettem ki és akkor mentünk, mikor papa nem dolgozott, betettük a "gyereket" a kocsiba és vittük a doktorhoz. Ipolyi doktor egy rendkívül megnyerő, szimpatikus pasi. Mikor először meglátta Nalasitát azonnal meg is jegyezte, hogy ilyen szép színű corsot még nem látott, pedig nyilván megfordul ott egy halom, tekintve, hogy pl. a szalagszakadás igen gyakori gond náluk. Előttünk is éppen egy hatalmas corso kant vittek be vizsgálatra. Szóval jól indult a dolog, mert persze gyarló az ember, és mintha hájjal kenegettek volna, mikor Nalasitát dícsérgette. Amúgy a kiscsaj tökéletesen tud viselkedni, bárhová megyünk vele lefekszik a lábamhoz és onnan felőle atomot is robbanthatnak, más állatokkal abszolut kompatibilis. Mikor elkészült  a röntgen bementünk érte és a doktor elmondta a véleményét, akkor aztán úgy álltunk ott papával, mint akit hideg vízzel öntenek nyakon: Nala térde egyszerűen egy "mechanikus hatás" következtében elmozdult  a helyéről, két irányba, oldalra is és felfelé is. Először egészen nem is értettem, aztán szörnyű gyanú támadt bennem és azonnal rá is kérdeztem a doktor úrnál: lehet, hogy valaki annyira megütötte vagy megrúgta, hogy a térdkalácsa elmozdul?! A válasz egy határozott IGEN volt!!! Én csak álltam ott, mint akinek a földbe gyökerezett a lába és azon gondolkodtam, hogy micsoda egy állat lehet az, aki ennyire meg tud ütni egy kiskutyát!!!! Egy emberbőre bújt szörnyeteg!!!!:-(((( Tehát a doktor szerint a műtét elkerülhetetlen, mivel a térdkalácsot a helyére kell tenni és az állapota igen rossz már így is, 4-es skálán 3-ra tenné a súlyosságát. Nagyon megköszöntük a vizsgálatot, vártuk kinn, hogy Nalát is megkapjuk, mikor egy kedves középkorú hölgy jött ki a röntgenből és Hunyadi Nala "szüleit" kereste, neki kellett fizetnünk. Közben azonban mosolyogva elmondta, hogy nagy kísértésnek voltak kitéve, hogy ne adják vissza  a kis corsolányt, mert ők már itt bizony rengeteggel találkoztak, de ilyen kedves, békés corso nem sok járt még itt. Ahová leültették ott maradt, hagyta, hogy simogassák, megtartanák szívesen, ha nekünk nem kell....... Nagyon jó esett, nem is tagadom, pici gyógyír volt a lelkemnek, mert még mindig teljesen padlón voltam a doktor diagnózisa miatt.

Még aznap délután felhívtam a fajtamentés ortopédus orvosát, dr. Boda Attilát, megbeszéltük, hogy átimélezem a röntgent és megbeszéltük a műtét időpontját, 2013. február 12, délben 1 órára kellett vinnünk a babát. 

Az egy keddi nap volt, mindketten dolgoztunk, de elkéredzkedtünk a főnöktől, hogy haza menjünk Nalusért, mire ő kis gondolkodás után mondta, hogy ne mászkáljunk már Kőbánya és Kistarcsa között hanem vigyük be reggel magunkkal Nalát és onnan induljunk a műtétre. Azt már előbb megbeszéltük papával, hogy nem várunk ott a műtét végéig, mivel nem láttam semmi értelmét, hogy a körmömet rágjam, menjünk inkább vissza dolgozni és munka után el is mehetünk érte.

Reggel szépen betettük a kocsiba a hátsó ülésre az ülésvédőt és elindultunk Nalával dolgozni. Titkon reméltem, hogy semmi probléma nem lesz vele, rendesen fog viselkedni a számára idegen helyen és láss csodát........ Nala konkrétan befeküdt az asztalom alá és az elkövetkező 4 órában kétszer jött ki, mikor kivittem pisilni, aztán vissza és egy hangja sem volt. Akadt olyan kollégám, aki észre sem vette, hogy az asztalom alatt fekszik a kiskutyám ..... 

Azonnal ki is neveztük ügyfélszolgálati-reklamációs munkatársnak, ahogy a homlokát ráncolva, kicsit morózusan nézegetett. De aki ismeri, az tudja jól, hogy ez a zord külső egy jámbor belsőt takar. A kollégák közül azonban érdekes módon, senki nem akart közelebbről megismerkedni vele, egyedül a főnök lánya, egy jó fej 20 éves csajszi, na ő azonnal leguggolt hozzá, hogy megsimogassa és Nala boldogan dugta oda a fejét egy kis simire ...... az egyik kollégám határozottan azt mondta, hogy ő ugyan nem kockáztat egy ILYEN kutyával....... hiába no, az előítélet az előítélet....:-((((

Délben aztán szépen bevittük a műtétre a doktorhoz. Mikor az asszisztens elvette a kezemből a pórázt és elkezdte a vonakodó kiskutyát befelé húzni, na azt a pillantást nem felejtem el egy darabig, annyi könyörgés volt benne, hogy ne hagyjam itt idegen emberek között..... szörnyű volt!:-(

4 óra körül idegesen vártuk a telefont, hogy induljunk érte.Papa már nem bírta cérnával és szólt, hogy menjünk oda és várjunk a rendelőben. Olyan 5 óra körül kaptuk meg, aludt jó mélyen, betettük a kocsiba, otthon pedig már várta a saját kis vacka. A műtét sikerült, a lába nagyon csúnya volt, de szerencsére ennek innen már vége....... a fajtamentés vezetője végig ott volt vele a műtét alatt, képeket is csinált, azt mondta, gyönyörű a sebe, szépen begyógyul és újra egészséges kutyus lesz.:-)) Közben azonban kiderült a doktor és a többiek beszélgetéséből miért is ilyen Nala térde: a tenyésztő, mivel nem tudta eladni a kiskutyát úgy gondolta dominánsabbá tenni, hogy verte, hátha attól bevadul.... szerencsére nem vadult be, de a térdét rendesen tönkre tette..... papa valami olyasmit mondott, hogy ő nagyon szívesen fogna egy baseball ütőt és vágná térden a "kedves" tenyésztőt, csak hogy valami elképzelése legyen, micsoda fájdalmat okozott ennek a szerencsétlennek.....:-(((( Mindegy na, már túl vagyunk rajta, a tenyésztő valószínűleg vissza fogja ezt kapni az élettől, mert az ilyen dolgok azok így működnek..... kölcsönkenyér visszajár!!

Most jól elkalandoztam, de ezt is el akartam mesélni, normális ember el sem tudja képzelni micsoda állat emberek vannak!!!

Tehát a műtét után én egész héten otthon voltam vele , a következő héten pedig papa őrizte. Szerda reggel már szépen magához tért, kibotorkáltunk pisilni is vagy 3x délelőtt. A gallér nagyon zavarta, levettem hát és onnan már nem is került fel rá napközben. 2x kellett rászólnom, hogy ne piszkálja a lábát és onnan a dolog működött. Éjjel még visszatettük, de annyit szenvedett vele, hogy a következő éjjel már ráhúztunk egy harisnyát a lábára és a dolog tökéletesen működött. Szépen letelt a műtét utáni 10 nap, a varratokat kiszedték. Most kedden volt 2 hete, hogy megműtötték, a lába szépen javul. Ki a rétre még nem vittem, mert úgy gondoltuk, elég amennyit terheli ha kimegy a dolgát végezni. Ha hazaérek akkor rám tapad, jön velem mindenhová, így történt, hogy 2 hét alatt beszokott a madárszobába és ott fekszik, ha nyitva az ajtó, vigyáz a felügyeletére bízott tollasokra, a jákók már a nevén szólítják, ha nincs benn, mi is halljuk, ahogyan Zebi kiabál:"Nala!! Nala!"" és füttyent is hozzá, ahogyan én szoktam.:-)))) És persze továbbra is ő Maugli legjobb játszópajtása, barátja és védelmezője, van itt egy kis ízelítő, milyen is, ha ők ketten játszanak, nézzétek meg, ha esetleg nem láttátok még  FB-on:

http://www.facebook.com/media/set/?set=a.10200252265361615.186907.1002383847&type=1

Apropó! Jákók, hát ők szuperül vannak, hála a jó Istennek!!! Nagyszerűen érzik magukat, Zebi is egyre nyit, nincs velük a világon semmi probléma.:-))

Jól vannak Csibészkéék is, éjszakánként megy  a buli az odúban, még a hálóban is hallani....:-))

A nemesekről azonban mindezt már nem mondhatom el. Ez egy külön bejegyzés lesz, mert két szóban nem lehet leírni, sajnos Sámival megint gondok vannak, úgyhogy hamarosan ez lesz a következő poszt tárgya.....