2013. október 15., kedd



Hét hónapja már, hogy semmi hírt nem adtam magunkról! Tegnap egy nagyon kedves papagájos ismerősömmel beszéltem, aki bizony neheztelt, hogy a blog abba maradt, mert ahogyan ő fogalmazott " akit érdekel az életünk, az legalább ott tudott követni minket". Nagyon elszégyelltem magam és még azt is hozzáteszem, hogy bizony nekem is hiányzott a blog, de valahogyan az elmúlt hónapok igen megviseltek minket. 
Ezért hát most, nem szoros időrendi sorrendben, de megpróbálom összefoglalni az elmúlt hónapok eseményeit áprilistól napjainkig.....

Talán a legszomorúbb hírrel kezdem, május 22.-én a mi öreg mackónk, Dániel itt hagyott bennünket. Már hetekkel előtte is igen rossz bőrben volt, vizelet és széklettartási problémák jöttek, ,az emésztése a béka feneke alatt, hol evett, hol nem és a mozgása teljesen leromlott. Éjszakánként a lakásban kóborolt, mintha azt sem tudná, hogy hol van, félórákat álldigált a nappali közepén, míg ki nem mentem hozzá és a helyére vezettem. Szinte csak vegetált és eltünt a szeméből a fény is teljesen. Minden mindegy volt neki. :-( A látása és a hallása már régen nagyon rossz volt, de most, hogy mozogni is alig bírt és a tetejében egy letargiában élte a mindennapjait,  hát ettől át kellett értékelnünk a dolgot, összeült a családi kupaktanács és megbeszéltük, hogy bizony el kell engednünk. Másnap vittük a fiammal az orvoshoz és már ott látszott, hogy sajnos a döntés nagyon is helytálló volt: a fiam gyengéden betette az öregurat a kocsiba, aki attól, hogy megemelte a testét hangosan sírni kezdett. Valószínűleg már a csontjai is fájtak az érintéstől. Aznap, amikor elköszöntünk Tőle, töltötte be a 17. évét. :-( Nyugodj békében kiskutyám, örökre a szívünkben maradsz!!!

Dániel halála előtt 3 héttel derült ki a kontrollon, hogy sajnos Nala műtéte nem úgy sikeredett, ahogyan vártuk és a tetejébe még egy keresztszalagja is elszakadt, úgyhogy kezdtük előlről a tortúrát és végül a doktor úgy döntött, hogy újabb műtétre van szükség, amit májusban el is végeztek a kis pumalányon, kezdtünk mindent előlről, de mivel már a klímaszezon tombolt, eshetőségünk sem volt semmilyen szabadságra, hogy őrizhessük otthon. Hála a nagyon kedves barátainknak és a szomszédainknak, beindult a segítővonal és naponta 2x jöttek Nalust kivinni, amíg mi haza nem értünk, 1 hónapon keresztül Az utána következő időszakban pedig Mama engedte ki és be. Nem is akart ugrálni és egy szép napon szembesülnünk kellett azzal, hogy Nala totálisan depressziós! Hiányzott neki az öregúr, hiába nem ugráltak-játszottak az udvaron, de nem volt egyedül, volt Valaki, aki ott feküdt a közelében, aki elment vele ugatni, ha valami eksön történt az utcán ...... a tetejébe pedig a lábadozás miatt nem is nagyon mozoghatott továbbra sem. Megint volt valami, amit meg kellett oldanunk!

Ezenközben a mi kislányunk menyasszony lett és egy szép nyári napon meghívást kaptunk a vőlegény szüleitől ebédre, hogy a két család végre megismerkedjen. Nagyon szimpatikus család, jól is éreztük magunkat, ebéd után körüljártuk a lakást Gergő anyukájával és nagyon jól elbeszélgettünk. Közben Katus kinn játszott a gyerekekkel, később bejött, mert nagyon melege lett a játéktól, majd szólt, hogy valamiért nem érzi jól magát. Megmértük a vérnyomását, magasabb volt a normálisnál, na de a pulzusa...... már akkor 178 volt! Azonnal átrohantak egy ismerős orvoshoz, aki viszont tovább küldte őket az ügyeletre, ahová már mi is futottunk a papával. Ott aztán megpróbálták a pulzusát levinni, de az inkább csak felfelé ment, a doktornő több mint egy óráig küzdött sikertelenül,  megint tovább lettünk küldve a  Bajcsy Kórházba. Amikor odaértünk a pulzusa már 220 körül volt és nagyon rosszul érezte magát. Nagy nehezen levitték és azonnal kapott beutalót a kardiológiára. Ott jó alaposan kivizsgálták és kiderült, hogy valamiért van egy rossz ritmusa (ami lehet öröklődés vagy a stressztől szerzett probléma), amit ki kell ütni, mert bármikor rosszul lehet tőle és a későbbiakban, egy terhességnél komoly problémákat is okozhat. A beavatkozást a Gottsegen György Kardiológiai Intézetben végezték el, szegény papában is tartanom kellett a lelket, mert teljesen kikészült, nem mintha én a nyugalom szobra lettem volna....:-((( A műtét sikerült, utána még egy hónapig szedett egy Aspirin Protect kúrát és mára már, Istennek hála, teljesen jól van. Katus műtéte után néhány hétre Gergőt kellett sürgősen kórházba vinni, azonnal megműtötték a vakbelét.... hát erre már nem is tudok mit írni!!! :-((

Amikor már úgy tünt, mindenki jól van elkezdtem újra kijárni a Noéba, de Nalust nem vihettem magammal, mert az ő lábával még nem lehetett nagyon ugrálni, kellett neki legalább egy hónap, csak utána lehetett terhelni. Egy szerencsétlen corso kislányt rehabolgattunk, akinek az előéletét nem ismertük, de páni félelem fogta el, ha csak ember a közelébe került. Szépen haladtunk vele, a végén már volt, hogy Nalust is kivittem és próbáltam ügyelni rá, hogy ne ugráljon a boxosokkal túl sokat. 
Aztán egy szép napon Osri szólt, hogy menjek ki Nala nélkül, mert mutatna valakit. Már délre járt az idő, a Valakinek még se híre se hamva nem volt, indulnom kellett haza megebédeltetni a bandát, éppen kifelé mentem, mikor szembe jött velem Ő....... a neve Feri volt, hatalmas, csíkos cane corso kan. A szemem sem tudtam levenni róla, attól meg ki is akadtam, hogy a nyomorult kutyán egy szöges-fojtós nyakörv volt befelé fordítva (!), fordultam és mentem vissza Orsihoz a gazdájával együtt, aki éppen leadni hozta a Noéba. Nagyon érdekes szitu volt. Feri egykedvűen üldögélt, a gazda elmondott róla pár dolgot, néha lehúzott neki egy nagy pofont, ha úgy találta, hogy nem ül a fenekén nyugodtan. Minden papírt kitöltöttek, majd Orsi kérte a lányt, hogy köszönjön el tőle, mert berakják kennelbe........ és én ott akkor úgy éreztem, hogy a föld megnyílik alattam ...... a lány odafordult a kutyához, megütögette a fejét és annyit mondott: " Na jó legyél Feri!" . Hát a döbbenettől szólni sem bírtam. Utána mennem kellett, én vittem ki a láynt a buszmegállóig. Egy könnycsepp sem volt az arcán. Semleges dolgokról beszélgettünk, majd megkérdezte, hogy nekem van-e kutyám és milyen. Végül érdekes volt, mert mikor kiszállt a kocsiból odafordult hozzám és csak enynit mondott: " Nagyon örülnék, ha Feri is hozzád kerülne és a te kutyád lenne!". Hát akkor és ott el is vesztem!
A következő héten Ferit ivartalanították, majd amikor kiszedték a varratokat kivittem Nalust, hogy ismerkedjenek össze. Semmi probléma nem volt, úgyhogy egy hét múlva a Ferigyerek beköltözött hozzánk Nala nagy megelégedettségére. Azóta is szépen együtt élnek, harmóniában és szeretetben. Erről most nem írok többet, inkább beteszek egy levelet, amit a fajtamentésnek írtam Feriről (aki ma már a Fred névre hallgat):

És végül, de nem utolsó sorban írnék az én szívem madaráról, aki megint beteg lett és hosszú hetek teltek el, amíg végül is nyugodtan kijelenthettük, hogy a dolgok rendben mennek. Ez is már vagy több, mint 2 hónapja hónapja történt. Sámi kinn volt  a kalitban a teraszon,  egy olyan másfél órát lehetett egyedül. Kimentem megnézni, mikor láttam, hogy körülötte az ülőrúd, a kalit alja, minden csupa vér! Sámi elkezdte lebontania  saját lábát!!! Nem is igen láttam semmit a sok vértől, de azonnal hívtam Deák Janit és kértem, hadd vigyem át, hogy leszedje a gyűrűt róla. Jani persze azonnal igent mondott, máris indultunk a papával. Rettenetes állapotban volt Sámi lába! Másnap, hétfőn rohantam be vele az egyetemre, ahol Pazár doktor bódításban lekezelte a lábát, otthon én is kenegettem, aztán a következő héten vittem Molnár doktorhoz. Kapott stresszoldót, amit szépen be is adtam neki minden nap, de innen állandóan vittem magammal mindenhová. Kapott itt a cégnél egy kis kalitot otthonról és együtt voltunk egész nap, figyeltem, hogy ne piszkálja a lábát. Hetente mentünk az egyetemre kontrollra. Kb. 3-4 hete kapott a doktortól egy injekciót, illetve kettőt és azóta úgy néz ki a dolog, kezd egyre jobban lenni. Már nem piszkálja a lábát, a seb szépen beheggedt, de nem is ment vissza a madárszobába, velünk él a nappaliban és esténként jön aludni a hálóba. Mostanában már sajnos a hűvös idő miatt nem tudom hozni magammal, de úgy tűnik, hogy a kutyákkal és mamával elég jól elvan. Soha többet nem megy vissza a szobába, velünk marad most már kinn élete végéig. Valószínűleg ő annyira kötődik hozzánk, különösen amióta Morzsi ivarérik és azt a Sámsont, aki 3 éven keresztül minden nap megetette már riválisként kezeli. Sámi fél is tőle. Jó lesz ez így, majd meglátjuk, mire jutunk így, de egyelőre a dolog működni látszik. Az egyetlen gondom az, hogy a világítást kellene megoldanom neki, mivel a nappaliban elég sötét van és a fény  kevés Sáminak.

Hát kedves blogom, ez az elmúlt félév összes eseménye dióhéjban, azt gondolom, még egy lónak is sok, nemhogy nekem, át- és túlélni ennyi borzalmat!!!!!! :-(

Ezek után elmondhatjuk: Jó kis nyarunk volt!!!! :-(