Tegnap sikerült valami normális időben érnem és ugyan valamit főznöm is kellett, mégis úgy döntöttem, az elsők a tollasok. Ilyen ugyan nagyon ritkán fordul elő, de most Csibiék nem voltak kinn már napok óta, úgyhogy egy pillanatig sem volt kétséges, hogy most ők lesznek az elsők. Volt nagy öröm, mikor berontottam hozzájuk és máris nyitottam a kalitokat, hadd repdessenek kifelé boldog örömmel, közben pedig Sámi nagy játékkosárából azonnal néhány játékot feldobtam az ágyra, többek között egy olyan fa figurát, egy Pinokkiót, amit alulról lehet nyomkodni és akkor a felső része elkezd minden oldalra dülöngélni.
Még Sámi is nekilódult és lerepült az ajtóról, igaz kissé macerás volt a landolás, mert pont a szemüvegem szárába kapaszkodott,elnézte a vállamat, amin landolni akart, hát elég furán néztem ki a szemüvegem szárán egy ekkora madárral, mégis nagyon megdícsértem, mert ez hatalmas dolog, hogy magától próbálkozik. Aztán szépen megreptettem párszor oda-vissza a kalitra, végül feltelepedett a felső játszótérre és figyelte, mit is csinálunk a kicsikkel. Csib és Bubi azonnal az ágyra telepedett, megkezdték a szokásos járőrözést, fel és alá meneteltek, mindent megnéztek, megvizsgáltak, kezek híján a csőrükkel. Végül az ágy fejénél kötöttek ki, ahol a párnák és az ágy deszkája között egy kis rés volt, annyira belehajoltak, hogy lássák, mi lehet ott, hogy időnként csak két farokvéget láttam kikandikálni, ami viszont engem arra ingerelt, hogy megpöcköljem a farkukat, amire mérges motyogással kiugrottak, keresve, ki az a merész, aki piszkálja őket, de mikor látták, hogy ott vigyorgok, olyan "Ja, csak te vagy??!!" fejjel visszamásztak, tetszett nekik a játék és én is kíválóan szórakoztam. Sámson végül odareppent az ágyra, nehogy kimaradjon valamiből - ez különben jellegzetes dolog nálunk, ha kettő ott van, már teper a harmadik is, mert ő is mindent látni, hallani, tapasztalni akar:)) - amíg a kicsik bujkáltak, mi elkezdtünk Pinokkióval játszani, én alulról nyomogattam, Sámi pedig igyekezett elkapni több-kevesebb sikerrel. Néha még nyiffantott is egyet a nagy igyekezettől és ez keltette fel Csib figyelmét, nosza jött ő is, mögötte meg, mint Sancho Pansa , Bubika nyomult. Onnan már hárman próbálták ezt az ugribugri Pinokkiót elkapni. Egy idő múlva Sámit visszatettem a játszóra és próbáltam Bubit jobban bevonni a játékba. Bubi ugyanis nem tud játszani, soha senki nem tanította meg és hát ők is olyanok, mint a gyerekek, meg kell mutatni, hogyan és mivel lehet játszani. A végén már egészen bátran nyúlkált Pinokkió felé, persze hagytam is időnként, hogy elérje, elvigye. Ezen közben Sámi sem unatkozott fenn, szépen lemászott, egyenesen a nagy játékkosarába, bele is mászott és a bőség zavarával küszködve pakolgatta a játékokat ide-oda.
Én meg ráhasaltam az ágyra, Csibi a hátamon ugrált, közben pedig simogattam, vakargattam Bubi fejecskéjét, amit ő hálás pillantásokkal jutalmazott, aztán elkezdett birkózni az ujjaimmal, néha ráugrott, máskor pedig megfogta a lábával, szétfeszegette az ujjaimat és a közte levő vékony bőrt harapdálta, ami így azért durván hangzik, de ha meggondoljuk, hogy milyen vehemens természet és nem is tud olyan finoman fogni, mint Csib, mégis el kell mondanom, hogy még csak meg sem karcolta a csőrével a kezem, tőle telhetően a legjobbat nyujtotta. Mikor ezt a Csibigyerek észrevette, odarohant és nekifutásból gondolta, hogy felpattan Bubi hátára, aki viszont most nem hagyta magát, amiből időnként kisebb nézeteltérések kerekedtek, mégis vagy fél órát elvoltunk így is, végül Csibi kellőképpen megsértődött, hogy Bubi ilyen szemérmes és elrohant az éjjeliszekrényre, ahol is kibökte az ominózus papírzsebkendőcsomagot. Már fogta is a csőrébe és szaladt hozzám, hogy játszunk vele (régen nagyon sokat játszottuk ezt a játékot labdával, apró karikákkal). Tehát nekem le kell ülni az ágy elé és feldobni Csibinek a csomagot az ágyra, aki bakkecskeszökkenésekkel hozza vissza és újra ledobja. Nem tudja elunni, nagyon szeret így játszani. És hívtam, bíztattam Bubit is:"Gyere, gyere játszani!!!:-)". Jött is, először ugyan nem nagy igyekezettel, később azonban ő is próbálta elhozni, persze Csibi nagyobb is erősebb is, nem hagyta, de legalább láttam, hogy igyekezik és akar játszani.
Olyan jó érzés volt, látni ezt a kis nünükét, ahogyan fejrángatás és sziszegés helyett kergeti Csibit meg a csomagot, hogy valami nagyon jó és elégedett érzés töltött el. Mindenen vigyorogtam, mint a tejbetök. Így játszottunk egy jó órát, aztán kimentünk még kicsit a konyhába,megették az esti máriatövismag adagot, végül már 7 óra volt és a kicsik ilyenkor szeretnek bebújni az oduba és elcsendesednek.
Csak Sámi maradt velem. Kivettem neki a nagyhintát, hadd másszon kicsit rajta és örömmel láttam, hogy ügyesen átreppen a konyhai játszótérre is, aztán ki a nappaliba, leírt egy szép nagy kört és vissza a konyhába. Nem csinál ilyesmit gyakran, én pedig nagyon örültem, hogy a landolás is egyre jobban-könnyebben megy neki. Lassan ő is elment aludni a helyére.
Még a tudat is elégedetté tesz,hát még, mikor látom, hogy jól érzik magukat, játszogatnak, boldog kismadarak, nem azzal töltjük az időnket, hogy egymást tépik és állandóan fegyelmezni kell őket.
Ma beszéltem Jocival. Hó végén jöhet haza Mózes is. A múlt héten látogattam meg őket, akkor készült ez a film, ahogyan Mózi nehézkesen, de annál nagyobb igyekezettel, sántikálva mendegél a konyhában. Szarni rá!!!! Majd itt megerősödik, kap Aloét, masszírozgatom a lábát és ha már kissé jobb az idő elviszem Sámival együtt Molnár dokihoz is, csináljon egy röntgent, lássuk meg, hogy belül minden rendben van. Nagy túlélő ez a kismadár, hihetetlen élniakarással, megérdemli, hogy szeressük és jó helye legyen.
Még nem mondtam el a történetét, csak a barátaim tudják, de most megteszem, aztán soha többet, nem is akarok gondolni rá, honnan került ide, az a lényeg, hogy itt van. M.J. szokott fiatal madarakat vásárolni felnevelésre valakitől. December elején is ott járt, jákóbabákat vett és akkor egy hideg, fűtetlen mosókonyhában meglátott egy pici kalitban egy kis nemesbabát fagyoskodni. Ő volt Mózes. A "tenyésztő" szerintem inkább szaporító, elmondta, hogy van még egy kis tápja, azt még odaadja neki aztán lesz ami lesz a kicsivel. Joci jobban megnézte, látta hogy az egyik lába már meg van fagyva. Erre elkérte a kismadarat, amit a pasi oda is adott. Hazavitte, betette az inkubátorba és elkezdte etetni. Mózes akkor kicsit több, mint 1 hónapos volt, iszonyatosan vastag tollruhával, mert a kis szervezete azt növesztgette, hogy nehogy megfagyjon, alatta a teste csontsovánka volt. Aztán felhívott és elmondta, hogy rám gondolt, fogadjam be Mózest, tudja, hogy nálam jó helye lesz, mert valószínűleg sérült marad. Aztán jött a java, mert ahogyan növekedett, megláttuk, hogy egy L alakú görbület van a gerincén (valószínűleg a szülők ráugrottak még az oduban és a gerince eldeformálódott) és az egyik szárnya több centivel magasabban van, mint a másik, a sántasága már csak hab a tortán. Beszéltem BékiPetivel, érdeklődtem a hollandoktól, akiknek 6 nemesük van, írtam a LOV-ra. Aztán döntöttem. Nem tudom ki volt a szaporító, Joci nem mondta meg a nevét, csak annyit, hogy egy állatorvos. Valószínűleg már ismer annyira, hogy attól tartott, olyan levelet írok a pasinak, amit csak folyamatos fütyüléssel lehet felolvasni. Ez a kismadár viszont megérdemli az életet!!!!!!
Még vasárnap megyek Solymárra, Joci úgy nem adja oda, hogy nem nézi meg, hogyan tudom etetni fecskendővel. Mózi szerdán lesz 3 hónapos és igen virgonc mostanában. Szépen próbálgat már mászni, több-kevesebb sikerrel és valamelyest repülni is tud, igaz csak lefelé, de ez is jó dolog, mert az ember nem aggódik hogy lezúz valahonnan és összetöri magát. Végül is nem sasmadarat akartam, csak egy jó kis pajtást Sámi mellé, akivel eldiskurálhatnak, ha én nem vagyok otthon és akivel játszogathat, ha kiveszem őket. Nálunk a nemes mindig szabadon van, ha én otthon vagyok, mert nem rongál, nem szed szét semmit, ők ilyen igazi álommadarak. A sapisokkal már más a helyzet, őket csak játszani lehet kivenni, mert mindent szétszednek, ledobálnak, mindenbe belemásznak, kész életveszélyek, ha 8 szemed és 10 kezed lenne, az is kevés hozzájuk, mégis nagyon lehet őket szeretni!!!!!
