2010. május 25., kedd

Zizi


DSCF4231
Originally uploaded by katalin hunyadi

Ma egy éve, hogy elment.................!!!!!!!!!!!!!!!
Amíg élek, nem felejtem el ahogyan Katus zokogva felhívott: "Anya, azonnal gyere haza, Zizi haldoklik!!!!"
Ő volt a legszelídebb madaram, nem volt és nem lesz még egy ilyen kis tollasom. Soha egyik sem tudja betölteni az űrt, amit maga után hagyott.

2010. május 19., szerda

Csere-bere

Nagy dolgok történtek itt a hétvégén. Ez ugye a rendes kalit nagytakarítás volt, ami úgy uszkve 3-4 órát jelent, amíg a 3 nagy kalitot lesikamikázom emberesen, rácsról rácsra, de hát ezt nem is szoktam csak 1 hónapban 1x. Ez így teljesen normális is lenne. A történet apropóját az adja, hogy bizony ez a Mózesgyerek igen virgonc lett. Egyre ügyesebben játszik-mászik, lóg fejjel lefelé, de ezek a dolgok azért a kisebbik kalitban erős macerába ütköznek, tekintve hogy Mózes nem éppen kisnövésű nemes. Egészen pontosan akkora már, mint Sámson, csak ő sokkal tömörebb, más a testformája, szóval akár honnan csűröm vagy csavarom ki kellett mondani, hogy biza kinőtte a kalitot, úgyhogy valahogyan ezt a dolgot is meg kellett oldani. A legegyszerübb megoldás az volt, hogy kalitot cserél Csibiékkel, hiszen ők ketten sincsenek akkorák mint Mózi, úgyhogy a nagytakarítás után szépen meg is ejtettük a cserét, ami egyik felet sem viselte meg különösebben. Mózest szépen betettem a nagykalitba, amit aztán Sámson kaltja mellé állítottam, állandóan látják egymást, még aludni is úgy alszanak, hogy odamásznak egymás mellé és úgy horpasztanak egész éjjel. A Csibiék meg szépen becuccoltak a kisebbik kalitba, bár el kell mondjam, hogy ez azért nekem könnyebbséget jelent, hiszen a sapisnál malacabbul evő madarat még a Föld nem hordott a hátán, őket minden héten nagytakarítani kell, nem elég a havi egy. Szóval a kisebb kalitot lényegesen egyszerübb nekem is tisztán tartani és a hétvégi rácsonkénti tisztogatás is gyorsabban megy, mint a nagykalitban.

2010. május 13., csütörtök

Csak röviden....


Ha az ágyon játszunk Sámsonnal, csak kinézi magának a vállamat vagy a feltartott kezemre lan- dol centi pontossággal. Tegnap már felnőttesen, egy lábbal fogta a diót és úgy eszegette.

Ül a vállamon, néha a csőrét odadugja az arcomhoz. Hagyom, bár ez talán merész dolog. Simogatom finoman a farka végét, a lábujjait, néha a csőrét is és csak duruzsolok neki. Fel és leteszem, már többször nyúlok feléje szemből, nem kell hátulról ügyeskedni. Ma ahogyan odadugta a csőrét meg is pusziltam és nem akarta szétszedni az arcomat. Motyog ő is állandóan, ha nem lát kiabál: "Mama!". Hozzáérhetek a hátához, meg is puszilhatom, már nem csap hátra tátott csőrrel morogva.

Nagyon sok időt töltök velük, ezzel kicsit elhanyagolva a barátaimat, de ez a dolog úgy működik, hogy a kinálkozó lehetőségeket ki kell használni, rá kell érezni, hogy most egy lépést (vagy kettőt??) előre mehetünk. Ők pedig valószínűleg meg is értik, hiszen ismernek, tudják, hogy olyan vagyok, mint a bulldog, ha valamit elhatározok és nagyon fontos nekem, hogy ez a kis különleges nemesfiú végre jól, biztonságban és szeretetben érezze magát.




Csak röviden....

2010. május 8., szombat

Végre!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Megtört a jég! Mózes ma magától, önként és dalolva leszállt hozzánk, a szó szoros értelmében!!
69 napja várok erre a pillanatra, hogy valami visszajelzést kapjak: jól csinálom, várom hogy ő lépjen, jelezze, hogy kezdi érteni, itt senki soha bántani nem fogja, csapatot talált, aminek ő ugyanolyan tagja lehet, mint a többi madár, hogy érezze, megbízhat bennem hiszen sosem ártanék neki semmilyen módon. A doki szerint nagyon jól néz ki, a tolla egyre fényesebb és szebb, bár ez még csak a fióka toll, ennél a felnőtt tolla százszorta szebb lesz majd. Néha kicsit a kardomba dőltem, mert már amikor úgy gondoltam alakul a dolog, akkor nekiesett a rácsnak, ha arra jártam és mély torokhangon morogva akarta a véremet venni. Holnap lesz 6 hónapos és ma tisztán kimondta: mama kukuccs. Ezt persze Sámitól tanulta, mint szinte mindent. A nagy a mai napig megeteti, igaz néha szekálja is, a lábait húzgálja kifelé, hogy elzavarja, ha valami kedvenc helyén ül, de tegnap például a sapisokat gondolták elűzni a legnagyobb egyetértésben a boingról, hiszen az az ő törzshelyük. Ennek érdekében pedig egyesített támadást indítottak a két kicsi ellen, pontosabban nem verekedtek, csak megindultak, mint két Tomcat egymásután, hatalmas szárnycsapásokkal és úgy landoltak rá a boingra, hogy éppen ellökték a kicsiket onnan, persze kaptak érte hideget és meleget, de érdekes módon a kivitelezésben tökéletes volt az összhang.
Húúúh, nagyon jó a kedvem! Készülök én erre már hetek óta. Felfigyeltem rá, hogy amikor Rebeka és Lacus itt vannak, egyre bátrabban figyelik a gyerekeket. Sámson hangosan röhög örömében, ha megérkeznek és kurjantgat kifelé, hogy jöjjenek már be hozzájuk is. Ez adta pár hete az ötletet (és az, hogy a gyerekeim nagyon szeretnek nálunk lenni, ergo baromi nehezen indulnak haza, a madaraknak meg azért max. este 7 felé már ki kéne jönni) szóval ez adta az ötletet, hogy minden különösebb feltünés nélkül kinyissam a kalitjaik ajtaját és várjam mi történik. Sokat nem kellett várnom, talán a 2. vagy a 3. alkalommal láttam, hogy Sámson szépen, csendben araszolgat kifelé, felmászik a kalit tetején lévő játszótérre és annak a legtávolabbi zugában csendben figyel. Nem sokára aztán Mózes is követte, de ő is csak olyan ENSZ megfigyelő stílust vett fel. Ahogy az idő múlt, egyre közelebb és közelebb jöttek a kalit másik széléhez, a végén pedig már egymás mellett ülve nézigélték, ahogyan a gyerekek játszanak, kacagnak és sivalkodnak. Ma aztán itt is gyökeres változás történt. Csak a gyerekek voltak velem a szobában, egyszer csak hallom a jól ismert szárnysuhogást és az ágy lábához letelepszik Sámson, oldalra fordított fejjel figyelve a gyerekeket. Ő abszolut megbízható, soha semmilyen kárt nem tenne gyerekben, inkább odébb reppenne, ha a kis kezek zaklatnák. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, hagytuk, hadd nézegessen, tapasztalja meg, hogy a gyerekek nem veszélyesek a számára. Amikor viszont a fiam bejött, visszalebbent a kalit tetejére és onnan figyeltek tovább Mózessel.
A gyerekek elmentek, kezdődött a játék. Sámson épp a "Terminátor bosszú"-ját adta elő. Koreográfiája van, nem csak úgy hübelebalázslovatádazisten módra. Először felfújja magát, kinyitja a szárnyait, hogy látszódjon a vérvörös folt a hóna alatt és "vérfagyasztó" morgások közepette megtámadja a kezemet, ráugrik és az ujjam hegyét fogja a két lába között a csőrével. Akkor én kihúzom a lábát, mire ő elterül a takarón, mint a gyalogbéka és a lábai az égnek merednek, akkor nekem meg kell simogatnom a hasát, az ujjaimmal birizgálni, mintha kiskutya lenne, aztán felkapni és feldobni, ő erre kiterjeszti a szárnyait, felreppen a kalitra, fordul és jön vissza. Micsoda hülye játék, de ő szereti!:-)) Nem is tudom, hányadszorra csináltuk, már megint ott ült a kezemen, mikor meghallottam a szárnyak suhogását és a takarón tisztes távolban Mózes landolt. Úgy tettem, mintha észre sem vettem volna. Jó ideig nem is csinált mást, csak figyelt, aztán szépen odasántikált elém és felmászott a trikom elején, egészen a vállamig, ahol kényelmesen elhelyezkedett és nézigélt. Levegőt is alig mertem venni, egészen a fejem mellett ült, pont a fülem mellett, te jó Isten, ha megint elkapja........ de nem, ült és figyelte hogyan játszunk. Így maradtunk vagy fél órát, aztán szépen feltettem Sámit a másik vállamra és kikocogtunk a konyhába egy kis máriatövismag desszertre. Jól be is laktak, aztán már majd 9 óra volt és eltettem őket aludni. Mózes viszont nem helyezkedett el az alvófáján, ahogyan szokott, hanem egyre az ajtóhoz mászott, jött volna még kifelé egy kis játékra.
Hát így esett......., én meg csak ülök itt szélesen vigyorogva boldogan és büszkén. Holnap is lesz nap, gyerekek is lesznek, majd meglátjuk, hogyan alakul! Én pedig a széleszájú kisbékák csapatát erősítem!:-))

2010. május 7., péntek

2010. május 6., csütörtök

Mózes..........


Ez itt Mózes gerince. A púp becsontosodott, de nem zárta ki az idegeket. Sánta marad és púpos egész életében, de képes lesz teljes életet élni. Mozoghat, amennyit csak kedve van. Egyetlen dologra kell csak vigyázni, ha nekirepül valaminek a gerince a púpnál szétpattanhat....:-((( Kevés az esély rá, mert már jól landol.........
Hát Isten hozott a csapatban, Mózes, most már biztosan velünk maradsz ......... én pedig nagyon boldog vagyok!!!!!:-)))))))))))))

2010. május 3., hétfő

Hétvége

Nagyon jól és gyorsan telt a hétvége, egy kis gödöllői kirándulással feldobva. Melindával voltunk és természetesen az unokákkal. Nagyon élvezték a hatalmas kastélyparkot, a nagy tereket, mi pedig nézelődtünk. Bőven volt mit, hiszen a parkot most újították fel. Leszámítva, hogy jó magyar szokás szerint itt-ott még csak most bújt a fű, összeségében elmondhatjuk, hogy nagyon szépre sikeredett. Különösen a Pálmaház és a benne üzemelő dísz és szobanövény bolt lepett meg minket nagyon is bőséges kínálatával és virágbarát áraival. Végül átsétáltunk még az Erzsébet-ligetbe is, ahol egy fini fagylalttal koronáztuk meg az amúgy is nagyon jóra sikeredett délutánt.
Na nézzük akkor a tollas részét: Béke volt és szeretet. Senki nem akarta senki vérét venni, pedig vasárnap együtt volt kinn a galád család. Későn tudtam csak őket kiengedni és mivel a reptetés-szabad játék mindenkinek jár, ezért gondoltam egyet és megpróbálkoztam vele, hogy hadd jöjjenek mind egyszerre. Nagyon jellemzően helyezkedtek. Sámi és Bubi a két vállamon, Csibészke az ágyon mókolt valamivel, Mózes pedig a felső játszótéren öldökölt valamit kitartó morgások és kurjantások közepette. Később a kicsik - mivel ők gyárilag már 7 óra körül becuccolnak az oduba aludni - bementek a kalitba és rögtön az odujukba is. A nagyok velem maradtak. Volt szinkron repülés, csőrrel való kardozás, nagyhintán hintázás, nassolás, aztán felültek a vállamra és hármasban múlattuk az időt, segítettek a vacsorámat is elpusztítani, utána pedig szépen elmentek ők is aludni. Reggel megint meglepetés ért. Mostanában Mózes megint sokat változik. Ha nem lát, akkor hív. Ha odamegyek, hang nélkül felkászmálódik a vállamra és várja, hogy valami finom falatot kaphasson. Esze ágában sincs már hogy rákapjon az ujjamra, ül a fülem mögött és a hajamat fésülgeti a csőrével. A nasit úgy veszi el a kezemből, ahogyan az angolkisasszonyoknál tanítják. Egyre kevésbé stresszel, ha kinyitom a kalitja ajtaját már vágtat is kifelé, kijátssza magát a játszótéren, aztán les ahogyan Sámival játszunk. Remélem, hamarosan összeszedi a bátorságát és ő is odajön közénk játszani. Az megint egy bizonyság lesz arról, hogy valóban jól érzi magát velünk. Szépen repül de sajnos még ugyanolyan sánta, valószínűleg ilyen is marad. A héten megyünk Molnár dokihoz egy újabb kontrollra. Sajnos a kontrollok után a bizalma mindig visszaesik, de ha most minden rendben lesz megkérem a jó doktort, hogy egyelőre várjunk a kontrollokkal. Ha valami romlana az állapotán, ugyis azonnal észreveszem. Szegénynek nagy sokk a röntgen, a herce-hurca, ahogyan ott húzzák-vonják. Ő egy ilyen különleges madár, már találtam is egy hasonló gerincferdüléssel élő de boldog és kedves madarat Californiában. Jókat levelezünk, sok ötletet kapok a játékok készítéséhez és az eclectus diétához.
Vasárnap délután Rebeka Alma koncerten volt Melinda nővérével. Hozzánk jöttek haza és Csilla is beugrott pár szóra. Szóval nem ez a hír, hanem Rebeka viselkedése. Nagyon érdekes volt! Mikor megérkeztek és túlestünk a kölcsönös üdvözlésen, megfogta Csilla kezét és az ő nyelvén, kézzel-lábbel mutogatva vitte a hálószoba felé. A madarakat akarta neki megmutatni. A madaraknak pedig a lufiját, amit a koncerten kapott. Hát a találka nem sikerült éppen idillire. Rebi berontott a szobába, a madarak felélénkülve nézegették, akkor azonban felemelte a lufit, amit addig maga mellett tartott. A reakció nagyon jellemző volt a tollasokra: Sámson a nagy halálsikolyt hallatva hátramenekült a kalitba és csak lesett, mint a lukinyúl, Mózes már nem félt annyira, hátrébb húzódzkodott, de érdekelte mi az a nagy fehér (őt már nem óvom annyira, mint Sámit mikor kicsi volt, ezért ő nem is retteg annyira az új dolgoktól), Csib és Bubi először morogni kezdtek a fehér ősellenségre, de aztán csak lógtak a kalitoldalán, hogy jobban lássak a gömböt meg persze Rebekát is. Végül kihoztam a lufit és akkor az összes a rúd szélén diskurálgatott a kislánnyal.
Végül pedig felteszem ide Ulrich honlapját. Ne rettentsen el senkit a kinézete, kedves, bújós madárka, nyilván teljesen tisztában van a fogyatékosságával, de talán pont ezért hihetetlenül ragaszkodik a gazdájához, nyitott és nagyon kedves madár. Őt menhelyről fogadták örökbe 8 hónapos korában.

2010. május 2., vasárnap