2014. március 14., péntek

Repülj szabadon Sámson! :-(

2014. március 3.-án kora délután örökre búcsút vettem Sámsontól. 

2 héttel előtte már kezdett romlani az állapota, elkezdte szedni a másik lábát is, de akkor még reménykedtem! Sebtiben előkaptam a krémeket, amiket használtunk az első öncsonkításnál és nagy elánnal kenegettem, hátha meg tudom állítani. Sajnos, nem sikerült, szépen, módszeresen kiszedte a tollait a hóna alatt, a lábán és már a hasát is elkezdte tépni. Ezzel paralel a súlya is igen erősen csökkenni kezdett, az utolsó héten 9 (!) dekát fogyott, ami egy ilyen kis madár esetében katasztrofális! Az egész madár összeesett, napközben még csak tartotta magát, evett-ivott, persze a kedvenceit tettem elé mindig, de késő délután és este, mikor már csak ketten voltunk látszott, hogy mennyire elesett, bemászott az arcomhoz és szinte hason aludt órákon át. Már nagyon gyenge volt .... bár az utolsó vasárnapon még bemászott Maugli ölébe és nézegetett rá vissza, hogy mi lesz már a simivel ..... talán érezte és tőle is elbúcsúzott ......
Szembe kellett néznem a valósággal és azzal, hogy tovább hagyni Őt szenvedni hát az már nem szeretet, hanem önzőség! Bár Molnár doktor bíztatott (és szerintem Pazár doktornak is szólt, hogy megint baj van), felhívott, de megvizsgálni már nem tudta, mert indult külföldre dolgozni. 
Hétfőn vittük be az egyetemre Kriszta barátnőmmel. Amikor azonban Pazár doktor meglátta Sámit, rá volt írva az arcára, hogy itt már sok segítség nincsen, bár igyekezett lelket önteni belénk, de én már akkorra ezt eldöntöttem! Nem is vitatkozott velem, ki sem kellett mennünk, elbúcsúzhattam Tőle és Sámi a kezeim között aludt el örökre. Pazár doktor szeme is könnyes volt, mikor beadta az altatóinjekciót. 
Az egyetemről kivitt Kriszta a Noéba, ahol elhamvasztották. Azt hittem, könnyebb lesz, ha velem marad, de rá sem bírok nézni a kis urnájára.
Nem tudom, mikor találok nyugalmat, egyelőre csak egy hatalmas nagy űr van bennem és végtelen fájdalom. Megírtam Molnár doktornak, hogy mi történt, őt is nagyon megrázta Sámi halála, ez egyik "legfontosabb" betege volt. Évek óta kezelte, hívhattam éjjel és nappal ha baj volt, minden tudásával törekedett a gyógyulására, de sajnos nem sikerült!
Akárhová megyek-nyúlok, mindenhol van valami, ami rá emlékeztet. Hazavittem a Textrából a kis kalitját, amiben a napjait velem töltötte, az otthoni hálókalitot még nem szedtem szét, nem volt hozzá lelkierőm, talán majd most hétvégén. 
Mondhatjátok, hogy foglaljam el a magam a többiekkel, de a dolog azért nem ilyen egyszerű, mert a többiek társas életet élnek, bár szelídek, ám ha kinn vannak nagyon jól elszórakoznak együtt ... talán még a kis együgyű Mózes az, akinek szüksége lehet rám, de ő az ivarérés óta olyan kattant, hogy annak is örülök, ha úgy be tudom tenni a táljait, hogy nem tépi le a kezemet. Megpróbáltuk kihozni a nappaliba, mert már papa is azt mondta, nagyon hiányzik egy kis zöld .... de nem volt a legjobb ötlet, ugyanis ha nem lát, akkor ordít, de úgy, hogy egy kakadut simán kenterbe ver, ha meg kiengedem akkor a kis csökött szárnyaival repül utánam, jönne fel a vállamra, viszont mikor utoljára ott ült, akkor éppen buzgón tépkedte volna a füleimet lefelé, úgyhogy egyelőre ez sem működik. És utoljára, de nem utolsó sorban Mózes nem Sámi. Tudom, hogy többet soha az életben ilyen madaram nem lesz, ilyen csak egyszer van az ember életében. 
Véget ér tehát ez a blog, bár törölni nem akarom, mert a papagájos életem legszebb éveiről mesél az olvasóknak, a legkedvesebb emlékeimet olvashatják innen ...... soha többet semmi sem lesz már olyan, mint amikor Sámi velem volt ...... legyen ez egy örök emlék a Föld legkedvesebb, legszebb nemes papagájáról!
Maradjon tehát a blog, bár írni nem fogok bele, legalább is egyelőre úgy érzem, hogy képtelen vagyok rá ...
Rengeteg gondolat motoszkál bennem, de ha elkezdem írni, a gombóc itt van a torkomban és összeszűkűl a gyomrom is......

Repülj hát szabadon drága Sámson, valamikor - valahol találkozni fogunk és onnan már soha többé nem kell elválnunk!