Ez egy tollas blog .......................

Vége....elment!
Zizi már a Szivárványhíd túloldalán jár. Ennyi adatott nekünk, 17 hónap sírósan és nevetősen. Különleges kismadár volt. Nem szeretett senkit, csak engem, de engem viszont feltétel nélkül. Azt csináltam vele, amit akartam, ott fogtam meg ahol akartam. Soha nem csípett meg, legfeljebb méltatlankodott motyogva.Szeretett hozzám bújni és belefeküdni a tenyerembe, szerette ha simogatom vagy csak ülhetett rajtam és jöttünk-mentünk. Csibészke kétségbeesve hívja azóta is, reszket az idegességtől.
Még csak el sem köszönhettem tőle, pont uton voltam hazafelé. Katus kezei között halt meg. Szegény kislányom mindent megpróbált, a szívmasszázstól a lélegeztetésig, hátha valami segít.

Ülünk itt és fogalmunk sincs hogyan lesz ezentúl, annyira az életünk része volt.
Már reggel 8-kor beszéltem Beregi dr-ral és úgy állapodtunk meg, hogy ha a papa végez a munkájával, azonnal indulunk Zizivel és Csibészkével hozzá. Lehet hogy ő sem tudott volna semmit sem kezdeni vele, de reménykedtünk.
Ott voltam, mikor kikelt tojásból, nyomon követhettem a fejlődését, igazi kis feketesapis csajszi volt, kedves, bújós, harcias kis amazon. Sosem felejtem el, mikor Csibivel rajtam bírkóztak, de úgy hogy Zizi időnként leesett rólam, akkor visszamászott olyan fejjel, hogy a röhögéstől dőltünk mindenfele.És amikor kis fióka volt, repülni tanult, eltévesztette a célt és a körözött kellős közepén landolt, aztán csak úgy, olyan legényesen kigyalogolt belőle, én meg csak törölgettem róla a körözöttet. Rengeteg a közös élményünk. Mindenfelé vittem őket magammal. Olyan volt, mintha a gyerekem lett volna.

Ennek most vége, ezek az idők sosem jönnek már vissza! Szegény Csibi és Sámson majd megszokják lassan hogy ketten maradtak, az idő nekik is enyhülést hoz és nekem is...... remélem!