Szerintem jól érzi magát nálunk. Mindenesetre Csibészkével igen nagy harmóniában élnek. Esténként szivetmelengető ahogyan összebújnak és halkan beszélgetnek egymással. Bűbájos kismadár ez a Bubilány. Csibi szemmel láthatóan igen boldog vele és ettől én is pont olyan boldog vagyok. Itt jön aztán a képbe, hogy a drága Kygának mennyire igaza volt, mikor elmondta, hogy bizony Zizike sosem lesz Csibi igazi párja, mert nagyon nagy a korkülönbség köztük.... és ez így is volt. Úgy éltek, mint a csapattagok, de ez a fajta szeretet és gyengédség, ami most köztük van bizony Zizivel nem volt meg.
Lassan szoktatgatom őt a kaliton kívüli élethez. Kezdem megismerni a testbeszédét, tudom már, hogy mikor fél, mikor nyugodt, mit csinál, ha ki akar jönni az ujjamra, egyszóval kezdjük kiismerni egymást. Kati barátnőmnél nagyon jó sora volt, de mivel velük élt egy fiatal, kajla airedale terrier szuka, Kati nem tudta gyakran kiengedni, mert Bubit zavarta Lizy szeles, ugrálós viselkedése. Pedig Lizy csak barátkozni akart , ő mégis nagyon bizalmatlan sőt ellenséges volt vele. Most ugye itt van neki az öreg Dániel, ő viszont már nem ugrál, oda sétálgat a kalithoz, leellenörzi a létszámot vagy csak felporszívózik valamit a kidobott kajákból és megy a dolgára. Ezzel együtt őt sem szereti, ha kinn vannak és Dániel közel megy, már kezd is lemászni, hogy nekimenjen, de eddig szerencsére mindig sikerült megállítani. Nem engedem ki őket minden nap, nekem ez a november-december sajnos munkailag nagyon sűrű, jó nagy kalitjuk van, szépen el is játszogatnak benne. Rosszabb lenne, ha egyik nap kinn randalírozhatnának, másik nap meg alig látnának.
Már mindenkit végig csípett, rajtam kívül. Engem valahogyan elfogad, benyúkálhatok a kalitba, sőt még az ennél kisebb kalitokba is, ha benn vannak, soha nem jut eszébe, hogy neki menjen a kezemnek. Nyilván ebben nagy szerepe van annak is, hogy látja, Csibészke sem akar megcsípni, inkább szárnyát-lábát töri, hogy ráugorhasson a kezemre. A legérdekesebb, amikor jelzi, hogy ki akar a kezemen jönni. Mikor benyúlok, sosem dugom a kezem a csőre elé, mert attól megijed, elkezd morogni és félelmében azonnal csíp is. Kb. olyan 5-10 centire oda tartom a kezemet és ha ki akar jönni, akkor óvatosan oda nyúl a csőrével, behúzza a kezemet a lábaihoz és szépen felmászik az ujjamra. Mikor a családom először látta, szentül meg voltak győződve, hogy huzatos vagyok, mert ők ugyan semmi pénzért oda nem tartanák ennek a kis gyilkosnak a kezüket.:-)) De működik a dolog, persze közben halkan beszélek hozzá. Az erős hangokat utálja, attól mindig ideges lesz, látszik a mozdulatain.
Szóval úgy hetente kétszer engedem ki általában, de mindig olyankor, ha a többiek nincsenek otthon, max. mami van velem. Az majd egy későbbi lecke lesz, hogy megszokja: a családtagok sem bántják. Fél még kinn, nem találja a helyét. Többnyire kiviszem a konyhába, ahol egy közepes kalit áll és akkor azon jöhet-mehet, játszogathat. A héten megpróbáltam ráültetni a konyhai nagy kiülőre, de egyelőre megijed még tőle. Annyira megijedt, hogy azonnal el is repült, fel a baromimagas hűtő tetejére, akkor aztán nekiálltam onnan levarázsolni. Persze, nem alulról nyúltam fel, hiszen akkor ő felettem van és nagyobb az esélye, hogy odakap, hanem egy székre álltam fel és úgy próbáltam. Pittbult megszégyenítő morgás volt a válasz!!! Akkor szépen odatettem Csibészkét is, aztán először az egyiket, majd a másikat vettem le lassan, minden harc nélkül. Nagyon vigyázok, hogy ne eröltessek semmit, mindig addig menjünk el, ameddig ő is akarja. Tudom és érzem, hogy leszünk mi még nagyon jó barátok, de neki erre idő kell, meg kell tanulja, hogy a Kéz, amelyik felé nyúl, barát és nem ellenség. A tojók amúgy is kissé durvábbak, Zizi olyan szelíd volt velem, mint egy angyal, mégis ha bekötötték volna a szemem és a két madár pedig felváltva ráfog az ujjamra, tökéletesen meg tudtam volna mondani, hogy melyik volt.
Utána kicsit még játszottak a megszokott közepes kalit tetején. Mikor végül összeszedtem őket, hogy akkor menjenek a helyükre, Bubikám újra nekiállt figurázni és most a szobában, az egyik képünk (persze, hogy a legmagasabban lévő) keretének tetejére ült fel és semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy lejöjjön. Na hát akkor megint másztam, nekem sem árt egy kis mozgás és szépen lecsalogattam onnan is. Egészen jól ment a dolog! Igaziból sokkal rosszabbra számítottam, tekintve, hogy az első kiengedésnél az ülőgarnitúra mögül kellett összeszednem!!!:-)))
Hát így haladgatunk szépen előre, lépésről lépésre....... azt hiszem, ha Kyga látná, mosolyogna a szakállába és elégedett lenne a tanítványával!!!!!:-)
Mindig elképzelem a képet, amikor majd ő is rajtam játszik Csibivel, felszabadultan, tele bizalommal és szeretettel és tudom, hogy eljön majd ez az idő is, csak ki kell várnom, időt kell adnom neki.
Időnk pedig annyi van, mint a tenger................
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése