2009. november 18., szerda

A madarászat nem a türelmetlen emberek sportja! (Kyga)

Tegnap délután megint kivettem Bubibéjjbit. Most már egyre jobban törekszem, hogy ugyanolyan kedves-szelíd-barátságos madárkát neveljek belőle, mint Csibészke. Amikor elhoztam, úgy gondoltam, hogy nagyon szuper dolog lesz, ha sem Csibinek, sem Bubinak nem kell magányosan élnie a kalitjában, hanem együtt szépen eléldegélnek. Ez egyébként így is van, papa mutatta éppen egyik délután, hogy milyen tüneményesen játszanak. Fejjel lefelé lógtak a kalit tetejéről, közben játékosan bunyóztak aztán szépen egymás után megindultak, olyan volt az egész, mint a denevérfelvonulás. Tündériek voltak. Aztán lassan rájöttem, hogy már többre vágyom. Azt akarom, hogy ő is ugyanolyan szelíd legyen, mint Csibi, hogy ha kiveszem az ujjamra, ne szarja össze magát félelmében, hogy mi fog történni. Jó volt, hogy megtaláltam ezt a Cerbisulit, valahogyan megerősített abban, hogy bizony mindent meg kell próbálni., nincs megoldhatatlan probléma, nincs lehetetlen csak tehetetlen (ezt egyébként papa szokta mondani). Aztán amikor ki-kivettem Bubit, rájöttem, hogy ez a kismadár nem azért csípked, mert vad, gonosz és utálja az embereket, hanem mert fél. Mindentől fél, új szituációktól, új helyektől és új emberektől. Tegnap leveleztem valakikkel, akik sapis témában kértek tanácsot és ennek kapcsán küldtem nekik két kis videot, ahol Csibészke és Zizi játszogatott az ölemben és aztán, ahogy megnéztem a két kis filmet és jól elsirattam Zizit megint, megfogadtam, hogy ez lesz a szemem előtt, ilyen kismadarat akarok Bubiból is faragni. Ide teszem nektek is a két linket:
Jajjjj...... ez a Zizilány nagyon ott van a szívemben még mindig........
Hát akkor Bubi. Szóval kinyitottam a kalitajtót és hagytam, csináljanak amit akarnak. Ő először ki sem jött, csak Csib vágtázott kifelé, mint az őrült. Később aztán lassan-lassan mégis kijött. Ült a kalitajtón, mint a Hadikhuszár, mereven, felkészülve, hogy azonnal repüljön, ha valami atrocitás éri. De semmi nem érte, még a közelébe sem mentem. Bevittem viszont a szoba másik sarkába egy stokit és arra ráültem, néztem őket. Aztán később odavittem magammal Sámit, belefektettem a tenyerembe, megpuszilgattam a hasát, játszottam vele vagy jó 20 percet. Aztán visszatettem és jött Csibi. Vele nem is kellett játszanom, mert azonnal radírozni kezdett és dugta a fejét a tenyerembe simire. Egy idő múlva őt is visszatettem és jött Bubi. Mikor odatettem az ujjam, ő odahúzta a csőrével és hang nélkül lépett a kezemre, de mikor megindultam vele a stokihoz, már éreztem, hogy kezd remegni a kis teste és amikor leültünk össze is szarta magát a félelemtől. Nem nyúltam hozzá, nem próbáltam megsimogatni, hanem odavettem egészen közel az arcomhoz és halkan suttogtam neki, mindegy, hogy mit, ami eszembe jutott. Mikor éreztem, hogy alábbhagy a remegés még beszéltem kicsit hozzá, aztán szépen visszavittem a kalitra, anélkül hogy bárhol is meg akartam volna érinteni. Egyelőre ez marad, mindaddig, míg nem érzem úgy, hogy tovább léphetünk. Ezt is Kygától tanultam, hogy így lehet a legjobban megnyugtatni őket, mivel a madarak gyakran sutyorognak maguk között, még éjszaka is. Így beszélgetnek.
Hát akkor hajrá..!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése