Ünnep előtti hajrá.....

Nekem valószínűleg valami kis hegyi faluba kellett volna születnem, a Pireneusokban vagy valami messzi hegyekben, mert abszolut alkalmatlan vagyok az ilyen lihegős-boltbabe-boltbólki dolgokra. Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy valami olyan helyen kéne laknom, ahol szembe csak a medve jön és az sem túl gyakran. De hát nekem is van családom, vannak unokáim,úgyhogy erőt kell vennem magamon és csakcsak el kell ballagjak karácsnyi ajándékot venni nekik. Ezen most már hála Istennek túl vagyok. Mint minden évben, most is természetszerűleg az utolsó pillanatig dolgozom, sőt papa még ma is szállít este, én pedig otthon gyorsan összekapom a lakást az ünnepekre. Tegnap a piac részét is elintéztük a dolognak, ami nálunk konkrétan elég nagyüzemi konyhát jelent, tekintve hogy szüken számolva is 12-en üljük körül az asztalt Szenteste, így a halászlé és a rántott hal nem kispályás mennyiség. Bár ez zavar a legkevésbé, mert szeretek jókat főzni nekik és imádom, amikor látom, hogy jóízűen eszegetik, amit készítettem. Az egészben a legjobban azt szeretem, hogy ilyenkor aztán összegyűlik nálunk minden szívemnek kedves ember és egész nap jó a hangulat, nagyokat nevetünk, a gyerekek kíválóan eljátszanak egymással. Na pont egy ilyen nap lesz a 25.-e, amikor a fiamék és a tesvtvéremék jönnek, tokkal-vonóval, gyerekekkel. Ezeket a napokat a papesznépség is nagyon bírja, hiszen mindegyik odavan a kölkökért, úgyhogy minden ember és állat jól érzi majd magát ezen a napon. Bubinak ugyan nem volt még része ilyen nagy családi hepajban, de úgy gondolom, hogy ha túlesik az első traumán, már azon, hogy még mindig jön.... és jön.... és jön valaki, szóval akkor már ő is jól fogja magát érezni. Azért nem bízzuk a véletlenre, készítek neki egy kis kalitot a hálószobába, ha mégsem venné lazán a helyzetet, hát legyen egy hely, ahová vissza tud vonulni és ahol viszonylagosan csend van.
Ez különben egy érdekes dolog. Mikor Sámi hozzánk került, sokat olvastam az édelről (most is sokat olvasok róla:-DD) és a legtöbb helyen azt írták, hogy visszafogott, szereti a békét, a nyugalmat és a csendet. Hát így is viszonyultunk a dologhoz, az első ősszel-tél elején, mikor nálunk a születés és névnapok dandárja van, mindig betettük a hálóba, ahol ő csendben és nyugalomban elmókolhatott. Mikor eljött a karácsony, tartva attól, hogy zavarni fogja a búcsújárás, ami ilyenkor nálunk van, már nagykalitostul toltuk be. Még ott pakolásztam a kalit körül, az ajtó nyitva volt, az enni-innivalót készítettem, mikor látom ám, hogy a kis bohó erősen kifelé kavar. Gondoltam, csak úgy véletlenül, hiszen a nappaliból a "nagy olasz család" ricsaja hallatszott be és neki ugye szabvány szerint meg kellett volna ijednie és lapítni a kalit egyik sarkában. Valószínűleg nem olvasta azt az írást, ami erről szólt, mert egy végtében csak kifelé iparkodott, pláne mikor időnként Rebeka is megjelent az ajtóban, na onnan már inkább befelé kellett löködni, mert esze ágában sem volt egyébként bemenni, ott akart lenni velünk a ricsajban, tömegben. Onnan jegyezzük az időt, hogy Sámi a mi igazi családi madarunk, unokáink kedves és gyengéd játszótársa, aki ugyan már elfogadja az idegeneket, de a legnagyobb öröme, ha Rebeka után kajtathat a lakásban vagy a kislány játszik vele. Csibészkével ilyen gond sosem volt, az első pillanattól élvezi ha sokan vagyunk. Bubi már nem ilyen egyszerű eset, ha túl sok a létszám és hangos a tömeg, akkor egyszerűen elkezd visítani, de most remélem ez is máshogyan alakul majd.