In memoriam Kyga

3 éve, hogy itt hagyott minket az az ember, aki a papagájok csodálatos világát megmutatta nekem. Türelemmel és szeretettel tanított a madarászat alapjaira, lassan a barátjuk lettem és ez így van a most is, hogy ő már nincs velünk,  nem múlik el nap, hogy ne beszéljek a párjával és hét, hogy ne mennék át hozzá, ahol aztán hol vidáman, hol keseregve megosszuk a gondjainkat.

Köszönöm Neked, drága Kyga a barátságodat, a szeretetedet, azt, hogy időt és fáradtságot nem kímélve tanítgattál.

Nyugodj békében az idők végeztéig! 

Röhögjünk magunkon, az Isten is megsegít!!!

A cím egy plágium, egyik kedvenc blogom címe kissé átvariálva. Talán nem is szép dolog hogy csak így ellopkovicoltam, de erre a mostani helyzetre nagyon más nem jutott eszembe.

Szóval a történet a hét elejére datálódik.  Adva vagyon egy nagymama, aki úgy uszkve 40 kiló vasággyal és éppen a teraszon dohányzik elmélyülten, míg meg nem látja, hogy Dániel kutya a kapu felé igyekszik dícséretes buzgalommal. Nosza, nagymama megfeledkezve arról, hogy Dániel eddigi 17 éve alatt kb. 76 ezerszer kiment a kapun, majd 5 perc múlva békésen becammogott, ellenőrizve, hogy a ház előtt lévő fákra ki és miért tette le a névjegyét, szóval mikor látta hogy a kiskutya elindul azonnal egy beugrós libelle és egy májgeri keverékével gondolta leteríteni a renitens ebet. Dániel azonban még idős kora ellenére is egy Ironman a nagymamához képest, aki amikor megfogta a kiskutya nyakörvét zászlóként repült a kutya után és a kür végéhez közeledve felvette a gyalogbéka pozíciót és elterült, mint a nagy Alföld. Mivel rólunk, a Besenyő családról van szó, a dolog innen már csak cifrázódott. Szegény nagymama ugyanis kínjában kegyetlenül ordított, aminek folyományaként a ház előtt elhaladó idegenek azonnal megállapíthatták, hogy itt valami újmagyarok lakhatnak, mert nyilván verik a nagymamát, aki harsányan ordítozta a "Jajj, meghalok, Katiiiiiiiiiiiiiiiiiiii, gyere segíts!" amiből papa, aki kissé süket, csak a Katit hallotta, illetve ő Daninak hallotta, azt hitte, hogy a mama a kutyát hívja és békésen nézte tovább a tv-t. (Súgóm csak hogy Dániel sajnos már tök süket) Szóval lényeg a lényeg, benn voltam a konyhában, mire kiértem a nappaliba és meghallottam a mamát, már csak a fekvés tényálladékát konstatálhattam illetve be és elszállítottuk a Baleseti Intézetbe, ahová mamának már bérlete van. Kb. félévente járunk oda, hol ez hol az törik el.

Most a kulccsontja és a medencecsontja tört el, a változatosság kedvéért, mert ez eddig ép volt. A doktor, kedvesen elmagyarázta, hogy ez konkrétan egy baleseti kórház, a nevében is benne van, 3 napig benn tartják, addig gondoskodjunk róla, hogy ki lássa el otthon vagy másutt. Nagymama nem egyszerű természet, olyan amilyen de akkor is a miénk, viszont az ezután történtektől  már kissé idegesek lettünk. Mindketten dolgozunk nem engedhetjük meg magunknak, hogy akár egy hónapig is betegállományba kerüljek a mama miatt. Pánikszerű gyorsasággal elkezdtünk valami helyet találni, ahová bekerülhetne addig, míg lábra tud állni, illetve tudná a jobb kezét használni. Na itt értek csak meglepetések. Én nem vagyok egy beteges típus, kórházba utoljára vagy 10 éve voltam. Szóval mostanság ez nem úgy működik, hogy beveszik, mi azonnal hazavisszük ha lábra tud állni. Vagy beveszik állandóra valamilyen öregek otthonába, de ott mást, ápolást  egyáltalán nem vállalnak. Körzetileg igen praktikusan a Budakeszi Rehabilitációhoz tartozunk, amely végül is szinte megoldhatatlan feladatok elé állít minket, mert hogy oda naponta nem tudunk feljárni a 16. kerületből, hogy etessük és mosdassuk, az tuti. Van még néhány ápolási osztály, ahová egy szép kerek 6 jegyű szám pénzben átszámított értékéért elvállalják, de ez meg kicsit sok nekünk. Házi ápolás szóba sem jöhet, mert ott csak ebédeltetést vállalnak, de nincs aki ki és be engedje az ápolót. Hát jelenleg itt tartunk, pénteken hozzuk mamit haza, a jövő héten még valahogyan meg tudjuk oldani a felügyeletét, de a következő hét az már necces. Ha más nem lesz, akkor marad a 6 jegyű intézmények valamelyike. 

Egyelőre átalakítottuk a nappalit is istápollyá, papa lecipelt egy ágyat, amit beállítottunk, ettől azonban olyan lett az enteriör, mintha  az "Éjjeli menedékhely" díszletei között járkálnánk. Unokák kitiltva, mert mégsem kéne látniuk, amint a dédit ott ágytálazgatjuk meg húzzuk-vonjuk.

Ültünk este papával némiképpen a kétségbeesés határán, hogy hát akkor hogyan is lesz ezentúl. Egyszer csak megszólalt szarkasztikus nyugalommal: "Szívem, ez az ágy pont ott áll, ahová a karácsonyfát szoktuk állítani!" majd kisvártatva meg is válaszolta a dolgot: "Hát talán majd ráaggatunk a mamára pár gyertyát és égőt, ő lesz az idén a karácsonyfa!"

Szerencsére itt van az én saját homeopátiás csapatom. Az úgy volt tegnap este is, hogy néma csendben elvoltak benn a hálóban, mintha érezték volna, hogy ott kinn necces dolgok történnek. Később bementem, kiengedtem mind az ötöt és mintapapagájokat megszégyenítő módon szinte szárnyukat-lábukat törték, hogy rajtam ülhessenek, bújtak és nem volt acsarkodás, de még vita sem. Jó egy órát kinn voltak együtt, a végén már mindegyik szépen elfoglalta magát, Csibi és Bubi az egyik nagykalit kiülőjének tetején békében tollászkodott, Sámson és Mózes Lacuska vérkaticáját öldökölte, klopfolták, ahol érték a boldogtalan bogarat, Merlin pedig a vállamhoz bújt, majd mivel én nem voltam nagyon beszédes, megjegyezte, hogy "Szép madár, okos jákó!" elvileg ezt nekem kellett volna mondanom.:-) Egy rövid óra alatt rendbe is hoztak mentálisan. Akkor a kicsik elmentek aludni, a nagyokat kivittem vacsorázni, aztán mindnyájan elpihentünk.

Válás

Kész, betelt a pohár nálam! Olyan mint egy kis gonosz erdei manó, goromba és agresszív, nem hagyom tovább, hogy terrorista módjára éljen! Még mielőtt azt gondoljátok, hogy papa és én......... hát nem! Csibészke és Bubi a gondjaim okai. Bár tudjuk, hogy egyik sem százas, most mégis soha nem látott méreteket öltött a vita és a veszekedés. Korábban, míg Zizi élt, ezt sosem tapasztaltam, sőt....... igaz, hogy nagyon nehezen szoktak össze, de később nagyon is megszerette a kismukit, amikor már nagyon beteg volt, Csibi fel és le kísérgette a vízhez, kajához, mikor már alig állt a lábán, akkor oldalról támasztotta és úgy kurkászgatta.

Kezdetben Bubival is elég jól kijöttek, nem volt verekedés, magam is többször láttam, hogy Bubus óvatosan-finoman Csibészke mellét kurkászgatja. Manapság ez már a megszépítő messzeség! Csibi konkrétan rendkívül agresszív Bubival, aki viszont teljesen idegbeteg ettől. Már mindkét combját megszedte és nem tenném be a kezemet a tűzbe. hogy a mellén hiányzó tollak oka a vedlés. Ez különösen azért bánt, mert egyrészt még sosem volt madaram, amelyik tépi magát, másrészt éppen azért kaptam meg Bubit Katitól, mert azt mondta, hogy jobb helyet el sem tudna neki képzelni, mint nálam és én erre akkor nagyon büszke voltam! Most kevésbé vagyok büszke magamra, sőt állandóan azon agyalok, mi lehet a gond oka, mert hogy valami oka van az biztos!

No, akkor itt Veletek hangosan gondolkodom:

- necces ugye mind a két madár, Csib talán kevésbé, Bubi előélete sajnos nem egy papagájmenyország volt, ide-oda dobálta a sors, eleve válási árva lett, gyakorlatilag én vagyok az ötödik gazdája, ebben azért van olyan hely, ahol kétszer is járt.

- a korkülönbség sem ideális köztük, Csibi jövő májusban lesz 7 éves, Bubi pedig csak 4. Csibi már tenyészérett, párzási időben még a legyet is megprütykölné, állandóan Bubi hátára akar mászni, aki ettől sikitófrászt kap és elrohan ezerrel, Csib utána és máris kész a verekedés!:-(

- Csibi bevizsgált hím, Bubi is bevizsgált, vérből állapították meg valahol Németországban, hogy tojó. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy erre sem reagálnék úgy, mint Mucius Scevola, mert lehet hogy kurvára megégetném a kezemet!

Viszont az endoszkópozás sem leányálom, minden esetre most írok majd a mi jó doktorunknak és megkérdezem, hogy mit gondol erről! Gyakorlatilag szemre látható a különbség, Csib nagyobb és erősebb, Bubi törékenyebb, ez viszont az ég világon semmit sem jelent, szóval titkon erősen kételkedem a vérvizsgálatban.

- mostanában iszonyat üvöltenek időnként, még az én hajókötél idegzetemet is kikezdik, a család egyéb tagjairól már ne is beszéljünk!! Pláne, hogy itt ez a ház eladás-vétel, papa azt javasolta, ne is álljunk meg előbb, mint a Neanderthalnál és azonnal béreljünk-vegyünk magunknak egy fajin kis barlangot, onnan talán nem hallatszik ki az álompár üvöltése! A többiek szinte némák mellettük, de időnként ők sem bírják már, egészen pontosan Sámson türelme szokott elfogyni, ordít egy akkorát, hogy egy darabka leválik a menyezetről (papának erről is van véleménye, szerinte ez nemesül azt jelenti, hogy "Kussoljááááá máááá anyádba!"

vagy valami hasonlót, mert utána olyan csend lesz, hogy a légy zümmögését is lehet hallani.


Igyekszem mindent megadni nekik, már úgy néz ki a szoba, mintha a vietkongok elaknásították volna, teli vezetékkel és mindennel, délután megy nekik az UV lámpa és a párologtató is, nehogy valami vitaminhiányuk vagy túlságosan száraz levegőjük legyen. 

Szóval ilyeneken szoktam agyalni, de most már visszavonhatatlanul eldöntöttem, hogy válnak. Tegnap előkészítettem egy kisebb kalitot, ma papa csinált bele két új rudat, ha hazamentem bentről szépen átdeportálom oda Csibit. Kinn talizhatnak, de vége ennek az örökös cirkusznak. Megkérdeztem Katit is, nem akarja-e hogy mégis visszavigyem Bubust, mert amiatt a tolltépés miatt ég a pofám rendesen, de ő továbbra is állítja, hogy sehol máshol nem lenne ilyen jó dolga, nem szeretnék ennyire, mint én. Valóban megszerettem ezt a kis ujjletépős gyilkost, igaziból egy kis kedves, bújós csibe, nincs vele semmi baj. Vannak dolgok amiket meg kell szokni vele kapcsolatban, pl. hogy rettenetesen félős, utálja a hangos bármit, de tudomásul kell venni, hogy két ember vált el a feje felett, nyilván nem suttogtak, amikor állt a vita és a veszekedés, ő pedig csak pár hónapos babamadár volt, ezért nem bírja az erős hangokat. Ugyanígy utálja az új helyeket, már több mint egy éve volt nálunk, de akkor sem lehetett kivinni a nappaliba, mert frászt kapott, ő csak a háló csendjét szereti, ahol hozzám bújhat, kicsit megvakarászom a fejét, belefekszik a tenyerembe hanyatt és birkózgat, én sem adnám szívesen oda senkinek!

Gyakorlatilag ha kinn van az egész banda, ők is kijöhetnek, mert Csibészke olyankor nem kergeti, el van foglalva, hogy a másik hármat bambulja.

Szorítsatok, hogy sikerüljön és mind a két kis zöldgatyás lenyugodjon egy kicsit, kinőjön Bubikám tolla és élhessünk békében!

Hát kedveseim, alakulunk, mint a púpos gyerek a prés alatt!:-))) Egyre többször jönnek ki mind az öten egyszerre, viszonylag békésen el is töltik az idejüket. Persze van néha vita, kardozás a csőrökkel, de ezek nem igazán komoly helyzetek és többnyire elég ha rámorrantok a delikvensekre és abbahagyják.

Ülök ott mint egy tál ajándékzokni, a nyakamban, vállamon, kezemen egy rakás papagájjal, de jó ez így!

Kb. ha szemlélteni akarnám, azt mondanám, így nézünk ki:

Valahogyan ezek a tollas gonosztevők baromi jó fejek. Egész nap együtt vannak, nyilván már mindenki megszokta a másik fizimiskáját, többen közülük már évek óta együtt élnek. Merlin az új hús, ő néha kicsit genyóskodik is a többiekkel, de olyankor vagy elreptetem vagy benn találja magát a kalitba oszt ülhet ott pár percig, míg aztán jöhet újra kifelé, átgondolva a dolgok folyását.

Papával álmodozunk ezen a lakás eladáson. Már kezdünk mindet jól kitervelni. Lesz külön madárszoba is, két méter magasan felfestve Héra lemosható festékkel, a plafonon kampókkal, hogy fel tegyünk ezeknek a nyomorultaknak mindenféle játékot, szóval érezzék ők is jól magukat. Engem ugyan a frász tör, hogy hogyan lesz a költözés, de majd csak lesz valahogyan!:-)))